Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
mit, amit itthagyott, amit sohasem talált, aminek még nevét sem tudja -? ekkor kezdtem sejteni, soha nem ismert nevét keresi —, ekkor, egész valómat elnyeléssel fenyegető üreg - azt kellett hinnem, teljessége testében lehetett valami, valami hatalmas hiány, ki tudja, talán éppen teljes életáldozatának lobogása, a gondoskodás és tapintat, a figyelem és derű, az erő és gyöngédség füstfodra, neveinek sokasága fogja karikába egyetlen nevét, és mindama pókháló, amit életidejében szőtt, font, kötözött, most sokszoros fátyolként burkolja, süketté teszi az alapszóra, a hívásra, tehetetlenné a pecsét feltörésére, egyetlen nevének feltárására, amit íme most, éppen most ki kellene mondania, a kulcsot, kinyitni örök helyének kapuját -, hinnem kellett, hogy tökéletlenségében mégsem szakította el a fonalat, a kimondással az időt valósággá kiáltva, az időt megsemmisítve, nem, nem bontotta fel az idő szőttesét s ebből megtudtam, hogy mégsem hagyott el teljesen------ó, akkor----milyen tétova is lettem. Honnan egy vidéki vándorfestő képessége az elhomályosult dagerrotip nyomán, a hajdani modellt sem ismerve, annak halála után eleven képet festeni róla, elevent három dimenzióban, holott a halottak, még ha a tilalommal dacolva, és ezért az itt várakozók eszméletének ismeretlen szenvedés árán is, kedvükért két dimenzióban jelennek meg az álomban, és minél véglegesebben haltak meg, annál inkább elvesztik azt, amit mi itt dimenziónak nevezünk s ezzel együtt a folyó időt -, vagy, akikről még nem száradt le idejüknek utolsó cseppje, azok ottállnak az ajtó és zár nélküli jégfal előtt tehetetlenül, valami rést fürkészve a behatolásra, valami kulcsot a megnyitásra, és bár ott kalimpál övükön, a kulcszörgést nem hallják, utána kapva a süket űrt fogják be üres markukba, az élők pedig, akiket csak félig hagynak itt, és akik a folyóparton hosszan néznek a távozó után, azokon úgy árad át az idő, hogy bokájukról a hullámhab lepereg, tekintetüket a vízfolyás nem viszi magával. Én sem tudnám megmondani, napok, havak, talán esztendők is telhettek el a függöny lezuhogása után a reggelig, amikor az inkább sínylett vadászöltözethez, semmint a korabeli művészköpenyhez hasonló ruhában, fején napszítta, fácántollas kalappal, kezében durva faládikóval meghúzta a csengőt a rezesbőrű, szúrósan hunyorító, magát vándorfestőnek mondó szikár férfi. Ha az időtáv már nem is mérhető, bizonyos, nagyanyám hiánya a házon, amelyben életnapjai lélegeztek, mélyebb léket vágott, mint a városon, a környéken, ameddig csak ellát a képzelet, az óváros vadgesztenyehűs templomkertje, az újváros aranyszemes folyamfóvenye, fent a dombokon a szikes sómezők között a sóstavak párája, öregek, fiatalok kiejtett szava emlékezés nélkül is mind ráemlékezett, de itt, nem tudni hol, a pincében, a kertben, vagy éppen valamelyik tágas szobában a pádiméntum alatt megnyílott lék elnyelte az edények vidám csörömpölését, el a virágok hamvát, el a pelárgóniák édesfanyar fonnyadását, az ételek csiklandós örömét, az a feneketlen lék nyelte magába az omló vakolatot, a kémény előbb egyenként, majd halomban tetőre zuhogó tégláit és csapta le a füstöt a lassanként megkormosodó meszelt falakra, az nyelte el a pohárszékról a hanglétra rendjében emelkedő ólomüveg po867