Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
között a hidat, ahogy élete teljében nem eszmélt rá, hogy él, az elszakadásban sem arra, hogy levált, és tovább kötött és font, és gyomlált, és nevetgélt, és osztotta oszthatatlan lényét - mintha semmi sem történt volna, és ahogy nem ismerte neveit, úgy mindazokhoz hasonlóan, akik az időszálat sodorják, az időnek sem volt tudatában, s így, az időguzsaly lepergését sem észlelhette, és ahogy a fonál nélkül is pereg a megperdített orsó, míg a parancsoló kéz meg nem állítja a rokkát, olyanképpen ő is csak haladt előre, lengedezve és lebegve, a gyermekek kócos haján egy-egy tincset igazítva, még saját rakoncátlan kon- tyából a tarkón kibúvó fürtöt is rendbe téve, szobája ablakából a felszálló hajnal első aranypir sávját fürkészve, csak ment, ment az ökömyál eloszló hídján, haladt, szakadatlanul tovább és mozdulatlanul, tovább, megtántorodás nélkül, tovább-----------az elszakadt fonál szálán ki vezette?------------egyszer, v alamikor az iskolaudvarra behajló ecetfa ágán gubbasztó verebet a vásott Barabás-fiú leparittyázta, akkor azt mondta: ej, Sanyi, te Barabássanyi, tudod-e te azt, hogy minden gonosz tettből egy fekete angyal röppen ki és addig csapkod, vergődik fekete szárnyaival, míg jégesővé nem fagy, úgy koppan vissza a föld melegére, ott elolvad, fekete sárrá olvad —, Sári erre felvette a sebzett madarat, zsebkendőjével törött szárnyát bekötözte, mire Róza nagyanyám azt mondta: látod Sanyi, te Barabássanyi, minden jótettből egy fehér angyal lesz, fehér bárány képében kíséri azt, aki felröppentette, sohse tévedjen az el -, egyszer, valamikor, mikor? abban a függönytakarta régesrégiben, az igaziban ezt mondta, és én most abban a bizonyosságban, hogy fehér bárány kíséretében a felhőnyájban meglátom, le nem vettem szemem az égboltozatról, mindhiába, a felhők napokig egymásba kapaszkodva, egymást kergetve, cson- kaszámyú angyalnyájak, csak rohantak, csak száguldottak, hajszolt seregben vonultak, mígnem azon az augusztusvégi napon, a távolhavasok felett komor fallá tornyosultak -, vagy talán épp a havasok falával egyesültek? ekkor fordult meg az idő, ekkor zavarta ki a Mezőség öléből az álmos, szőlőérlelő áramlatokat a vén hegyek északi szele, ekkor vette észre nagyanyám, hogy hiába fürkészi a hasadó hajnal aranypír szegélyét, ekkor szűnt meg lépteinek könnyű hídja, ekkor állt elébe a színtelen és kapunélküli jégfal, és ő nézett jobbra és nézett balra, a bal hol felette, hol meg mögötte, a jobb hol alatta, hol meg előtte, nézett ide és oda, mint aki valakit, valamit keres, úgy, ahogy itt is gyakran keresett, hol a pápaszemet, hol a kulcsot, hol egy kötőtűt, hol meg egy elkódorgott csibét, és mi, haszontalan csitrik milyen hahotákat bugyborékoltunk, mi, akik láttuk, ott a pápaszem, kicsit hátratolva a hajában, ott lóg a kulcs rendes helyén az ajtófélbe vert rézfogantyún, a kötőtű hegye meg kikandikál a varrókosárból, és ő hogy megnyugodott amikor az elveszettnek hitt, a porban meghempergett csibe ismét a kotlós mellett csipegetett, akárha a teremtett világ eredendő nagy hiánya telt volna be, akárha eredendő rendje így helyreállt volna -, úgy ott is, a süket felhőfal előtt tájékozatlanul keresett jobbra, keresett balra, nézett lefelé, nézett felfelé, talán ott a nyit, a bebocsáj- tás kapuja, és megfogta a kilincset, ám az a kopott zöldmázas léckapu fényesre vásott, tölgylevélformájú fogantyúja volt, keze lecsúszott róla, csak a kilincs- telen, kaputlan jégfal tapadt kérdő tenyerére, kicsinykét megrebbent, azt hitte tán ráfagy keze a jégfalra, a némára, nem fagyott rá, még hideg sem volt, nem is égetett, tanácstalanul megfordult, hátra, a maga mögött hagyott út irányába, keresett, láttam, nem tudja mit-----------, keres valami elvesztettet, vala866
