Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
KEMÉNY KATALIN SZTÉLÉ NAGYANYÁMNAK a sötétség leányának ölében a világító tojásokkal Az Olajfestmény Lények. A teremtés emlékművei. Tökéletes közülük csak az, ki e világból nyomtalanul szétszikrázik. Azt kell hinnem, amikor a gondtalanul kóborló keleti szél Róza nagyanyám temetése után úgy iparkodott lerázni a fák lombjaira súlyosodó maradék eső- cseppeket, mintha semmi sem történt volna, és kiderülvén az ég, az asszonyok úgy teregették napra a száradó ruhát, mintha semmi sem történt volna, és a térdig feltúrt szoknyában a lányok a folyóparton háromszor áztatták a kendert, mondván, a nagyasszony is így szokta, és kilencszer szúrták meg kötőtűvel a zölddiót, mintha semmi sem történt volna, valóban nem vették észre a függöny leomlását, és nem is ébredtek hozzám hasonlóan egy színehagyott, egy fonákjára fordult, egy örök bilincseibe fogott és örök bilincseibe fogó tájra, nem, mert ha reám is hagyta a házat, a kertet, a messze vidéket, távolabbit, mint ahonnan a vicinális gőzmozdony-füstje még a tornác felső grádicsáról látszik, reám a hegyeken is túl, a kerek világ végéig, s valamennyinek kulcsát, neveinek leheletét nem vonta vissza az életnedvével átitatott városról, sem oktalan barmokról, sem eszes lényekről, és ezután is, a leánygyermek kaphatta a keresztségben a Mária, a Margit, a Márta, vagy bármelyik kalendáriumi nevet, valamennyi az ő neveinek örököse, neveiben neveinek árnya volt, mély- ráncú szoknyájának, bő hárászkendójének testétől nem különböző rezgése visszarebegett a harangszóból, fűzizegésből, fák kérgén harkálykopogásból, fazekaskorong surrogásából, kaszapengésból, az udvaron a szilvalekvárt for- tyogtató katlanból, lányok énekéből, legények szőlőtaposó táncából, mozdulatainak vibráló csillogása a megszedésre váró gyümölcsfákon, a boldog gerezdek alatt roskadó szőlőtőkén, a talpat selymesen nyaldosó sómezők szikkadt fennsíkján fakadó sóvirágrét lila sóvárgásban sorvadó fátylán, a megyeháza minden más háznál piroslóbb piroscserép fedelén, mintha semmi sem történt volna, és sokáig azt kellett hinnem, a rázáruló temetőkaput - s utána az eltűnés vágta tölcsérüregben egyetlen villanás -, azt is csak én érzékeltem, az is csak belém vágott szakadékot, ám ő, a város lakóihoz hasonlóan, ő nem vette észre saját halála és élete közt szakított szál szakadékét, sem a kettő 865
