Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - Vékony Gábor: A magyar honfoglalás kútfői
fedi teljesen az ott összegyűjtött anyagot (Bp. 1958, 1975, 1986). Kézai Simon Gestájának és a Képes Krónikának legújabb fordításai Bollók Jánostól származnak (A magyar középkor irodalma, szerk. V. Kovács S. Bp. 1984), ebben a kötetben jószerével megtalálható egész középkori irodalmunk magyarul. A régibb kiadások és fordítások irodalma az idézett munkákban megtalálható. Már utaltunk olyan forrásokra az arab-perzsa irodalomból, amelyeket az MHK még nem mutathatott be, nem lévén akkor még ismertek. Az azóta felfedezett források közül kettőt külön is ki kell emelnünk (voltaképpen a muzulmán földrajzi irodalom újabb emlékein kívül csak ez a két magyar vonatkozású forrás került elő). Ezek egyike a „Nagyobb salzburgi évkönyvek”, az Annales Iuvavenses maximi (Klebel, E.: Eine neuaufgefundene Salzburger Geschichtsquelle. Mitt. d. Ges. f. Salzb. Landeskunde LXI. 1921., MGH SS XXX-2. 727-744). Ez egyedül őrzött meg egy eddig ismeretlen adatot; ad a. 881. Primum bellum cum Ungaris ad Weniam. Secundum bellum cum Cowaris ad Culmite (MGH SS i. h. 742), azaz; „Első háború a magyarokkal Bécsnél. Második háború a kavarokkal Kolmitznál”. A kavarok neve a salzburgi évkönyv adatáig csak Bíborbanszületett Konstantin művéből volt ismeretes a magyarokhoz csatlakozott kazár, illetőleg kazáriai népként. A salzburgi adatból világosan kiderül, hogy 881-ben a magyarok és a kavarok egymással párhuzamosan külön hadi tevékenységet folytatnak, s egyben valószínűtlen, hogy a kavarok a magyar haderő „hadban előjáró” segédnépe lettek volna, hiszen az első összecsapás nem velük, hanem a magyarokkal történik. A második forrás a X-XI. század fordulóján élt mór Ibn Haiján „Al-Maq- tabas” c. munkájának magyarokról szóló rövid részlete, amely a 942-es hispá- niai magyar kalandozás kapcsán több fontos adattal ismertet meg bennünket (Al-Maqtabas/V de Ibn Hayyan. Ed. P. Chalmeta. Madrid 1979. 482). Ez a tudósítás leírja a magyarok lakhelyeit a Duna mellett, megemlíti nomád életmódjukat, a velük határos népeket, valamint a spanyolországi kalandozás néhány részletét. A tudósítás legértékesebb részlete Elter István fordítása alapján a következő: (Néhány megjegyzés Ibn Hayyannak a magyarok 942. évi spanyolországi kalandozásáról szóló tudósításához. MNy 77. 1981. 419); „Hét főnök alá tartoztak. A legjelentősebbet közülük T*tila-nak hívták. Őt követte ’•g*r és L#h«w«dy és B*s*m’n és L*b*nty és crw*d és H«dhdy”. Ez a névsor, s egyáltalán a leírás adatainak többsége nem a spanyolországi kalandozóktól, hanem egy „tájékozott” személytől származik, akiről valószínűsíthető, hogy azonos Chászdáj ibn Sáprut zsidó orvossal, aki a kordovai udvarban fényes karriert futott be, s akiről tudjuk, hogy a 940-es évektől megszállottan érdeklődött keleti, illetőleg a kazáriai viszonyok után. A magyarok (turkok) vezéreinek, az emíreknek nevei így eredetileg héber feljegyzésben íródhattak: TTYLH, ’GK, LHWDY, BSM’N, LBNTY, CRBD, HTHDY. Mivel a héber írásban az idegen nevek feljegyzésénél már a X. században különböző mássalhangzó-jeleket használtak a magánhangzók jelölésére (Htl = Etil), s egyéb szempontokat is figyelembe véve, az eredeti névsor a következő lehetett; Tot- tila, Ógek, Lewedi, Basman, Livinti, Árpád, Hetedi. Ez pedig egy történeti fejedelmi névsor, amely Attilával kezdődik (a X. században Itáliában már a gót király Totilával azonosították), Ugekkel, Levédivel, Előddel (a Basman • Az arab írásban jelöletlen magánhangzók jelzésére szolgáló jel 851
