Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Kelemen Zoltán: Hamvas Béla Monarchia-képének néhány vonása (esszé)

"aki nem él közösségben, az önmagához sem juthat el. Mert másban igazabbak vagyunk, mint önmagunkban” (H. B.)

1935-ben a Napkeletben jelent meg Hamvas Bélának egy Lernet-Holeniáról szóló cikke1, 1936-ban a Szigetben ismertette Rilke levelei-t2, melyeket akkor adtak ki könyvformában, 1939-ben újra a Napkeletben George és Hofmannsthal levelezését ismertette3, majd 1948-ban, a Bizonyságban Franz Werfel utolsó regényéről írt4. A fenti négy alkotót (Georget kivéve) a Monarchia alkotói közé szokták sorolni, első ránézésre mindössze ez köti össze őket. Hamvas azonban csak Lernet-Holenia kapcsán hozza szóba az Osztrák-Magyar Monarchiát, a másik három szerzőt világirodalmi távlatból szemléli. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalában foglalkoztatta-e Hamvast az Osztrák-Magyar Monarchia.

Nos, a hallgatás az esetek többségében elhallgatás. Valaminek az elhallgatása. Önmagunk elől. Nem azért nem beszélünk erről a valamiről, mert eszünkbe sem jut, elfelejtettük, hanem azért hallgatunk róla mert nem tudjuk elfelejteni, vérünkké vált, vagy már eleve olyan szorosan beleszülettünk, hogy soha, egyetlen percre sem vonhatjuk ki magunkat a hatása alól. Ezért hallgatunk róla. Hosszú évek hallgatása után azonban annál erőteljesebben tör felszínre bennünk és munkáinkban, amit elhallgattunk.

Kérdésünk a következő: irodalmi értelemben vett terület, tér, avagy szintén művészeti (immár összművészeti) értelemben felfogott hagyomány, örökség Hamvas Bélánál az Osztrák-Magyar Monarchia? Feltehetőleg olyan szellemi-lelki tájról van szó, amely egyszerre földrajzi, történelmi is, határai égtájak és évszámok alapján világosan és egyértelműen kijelölhetők. A táj belehatol az egzisztenciába - és megfordítva: az egyén, a szubjektum formálja a tájat, valahogy úgy, ahogy Petrarca formálta versével a Pót5, mely verset a folyó és a költő együtt alakított. Erről a problémáról kimerítő részletességgel ír Carl Gustav Jung Föld és Lélek című esszéjében6, amelynek a táj és a szellemiség, szellemi és természeti szempontjából legérdekesebb gondolatai a következők: „Annak a ténynek a következtében, hogy őseink szellemeinek még birtokában vagyunk, azaz, hogy számunkra mindent a történelem közvetít, tudattalanunkkal ugyan kontaktusban vagyunk és történeti determináltsá- gunkban (...) elfogultak (...) A tudattalannal való kontaktus Földünkhöz bilincsel, és rendkívül nehézkes mozgásúvá tesz bennünket (...) aki azonban hű marad a földhöz, az megmarad, annak tartama van. Eltávolodás a tudattalantól és ezzel a történeti meghatározottságtól, egyértelmű a gyökértelenség- gel. Ez a veszély fenyegeti idegen földek meghódítóját, de magát az egyént is, ha valamilyen -izmus előidézte egyoldalúság következtében elveszíti az ösz- szefüggést lényének sötét, anyai, földszerű ősokával.”

Ha valahol nem érezzük jól magunkat, akkor azért nemcsak a környezet felelős, hanem valószínűleg mi magunk is, hiszen egyek vagyunk a mindenkori környezetünkkel. Nem egyszerűen arról van szó, hogy ami fent van, az ugyanaz, mint ami lent van, hanem ami kint van, az ugyanaz, mint ami bent van. Petrarca verseli a Pót és a Pó szemléli Petrarcát, aki benne áll abban a

830