Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - Jánosy István: A János evangéliuma (esszé)
kát, hogy Málkus volt az, akinek a fülét Péter levágta, és a kihallgatáson a főpap szolgája pofon vágta Jézust. Nyilván II. János jól ismerte Márk szövegét, és feltételezte, hogy olvasói is jól ismerik, s ezért elhagyta a legismertebb mozzanatokat. Ugyanezt tapasztaljuk az Úrvacsoránál. Nem ismerteti ugyan a szereztetési igéket, azt azonban igen, hogy a vacsora időpontja egy nappal előbb (Nisán, 14-én) volt mint a hivatalos Széder-est. Valószínűleg Jézus az esszénusok időszámítását követte, amely egy nappal előre kalkulált, így Jézusék mégis Széder-estet ünnepeltek. A 13. fejezet nagy egészében II. Jánostól származik. Jelzik ezt már a bevezetés ilyetén mondatai: „A Húsvétnak ünnepe előtt, tudván Jézus, hogy amaz órájára eljött volna, hogy e világból az Atyához menne, mivelhogy szerette volna övéit...” Továbbá: „Tudván azt Jézus, hogy az Atya mindeneket néki hatalmába adott volna, és hogy ő az Istentől jött volna és az Istenhez menne...” Ezután következik a lábmosásjelenet: Jézus sorra megmosta tanítványainak lábát, ami a legvégső megalázkodásnak számít, a műveletet rabszolgák szokták végezni. Az egész a 17. versig a régi forrásból származik. Hogy mégis Széder-estet ültek, ezt Schalom Ben Chorin bizonyította be Bruder Jesus című művében. Jézus ugyanis a Széder-est egyes mozzanatait pontosan követte, más mozzanatait saját aktuális helyzetének megfelelően módosította. Ilyen módosítást szenvedett az est bevezető jelenete, amikor a családapa, aki a szertartást celebrálja, bemosakodik, hogy rituálisan tiszta legyen, és ezáltal végsőkig fólmagasztaltatik a szent cselekvés levezetésére. Jézus ennek pont az ellenkezőjét teszi: végsőkig megalázkodik, rabszolgamunkára vetemedik: megmossa tanítványai lábát, akik pedig őt rabbinak, vagyis mesternek tisztelik, és felszólítja őket, hogy ezt cselekedjék a jövőben egymással. Mindennek csak a Széder-est tudatában van értelme. Régi nyomokra vall egy másik utalás: „monda... Egy tiközületek engem elárul. A tanítványok azért néznek vala egymásra, kételkedvén, kiről szólna. Vala pedig egy az ő tanítványai közül, ki a Jézus kebelében nyugoszik vala, az, akit Jézus szeret vala. Inte azért ennek Simon Péter, hogy megkérdezné, ki volna az, akiről szólana. Az pedig Jézus mellyére hajolván monda néki: Uram, kicsoda az? felele Jézus: Az, kinek én a mártott falatot adom. És amikor bemártotta volna a falatot, adá Iskariótes Júdásnak. És a falat bevétele után akkor bémene a Sátán Júdásba. Monda azért Jézus neki: Amit akarsz cselekedni, hamar cselekedjed!” (Ján. 13: 21-27.) Önkéntelenül eszünkbe ötlik: kérdésével Péter miért nem fordul magához Jézushoz, miért kell a „szeretett tanítványnak” kérdeznie? A rejtélyt Schalom Ben Chorin így oldja meg: Az Egyiptomból kivonulás elbeszélését az vezeti be, hogy rítus szerint mindig a család legfiatalabb tagjának kell kérdeznie négy kérdést: hogyan is ment végbe a kivonulás. Deut. é: 20. alapján támadt a Midrás a négy fiúról: a bölcsről, a gonoszról, a balgáról és a naivról, aki még nem tud kérdezni. Ezekkel a „fiúkkal” találkozunk az Úrvacsoránál is. Jézus a bölcs, Júdás a gonosz, Péter a balga és a „szeretett tanítvány” a naiv. Márknál Júdás már előzőleg (14: 10.) felajánlkozott a főpapnál, hogy elárulja Jézus titkos tartózkodási helyét, és amikor a vacsoránál Jézus kijelentette: „egy valaki elárul engem”, a tanítványok sorra kérdezik: „én vagyok-e?”, Jézus csak annyit mond: „Egy a tizenkettő közül, aki velem a tálba nyúl”. 811
