Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részlet)

pezet feltalálásával bíbelődött, amely az „író embert” mentesítené a túlzott fizikai megerőltetéstől; a körmöléstől, radírozástól, gépeléstől, javítástól, átalakítástól, a helyesírási hibák vadászásától, a magyar értelmező kéziszótár forgatásától. Nos, meglenne a szerkentyű, akkora, mint egy sifon, de kényelmes ülőkével, igényesebb kivitelben: pobárszékkel. Az író (mint Huszár Sándor [Hornyák József szíves közlése] az Utunk sötétkamrájába) csak beleülne, „belevágódna”, megszívná magát „szeszekkel”, aztán üsd-vágd, nem apád, gondolkodna, tücsökről meg bogárról, a találmány pedig egyre-másra köpné kifelé a „véglegesített” szövegeket. Érthetetlen az a kétbalkezesség, amely lépten- nyomon körülveszi, amelybe, tetszik, nem tetszik, belebotlik. O már ifjú újságíró korában, a szatmári Dolgozó Népnél is hajlott a „bókolgatásra”. Az év három szakában, tavasszal, ősszel, télen reggelenként (enyhébb körülmények között) bokáig sárosán vergődött ki a Nagyrétről. Cipőjét a mátészalkai vasúton túl, a Sárgamajorban, hogy a szerkesztőségbe úgy, ahogy beállíthasson, meg kellett tisztítania. Guggolt a billegős kőlap-járdán és a keskeny árokból „fürge marékkai merte, merte pacal-lágy bakancsára a dermesztő vizet. Merte, merte, amíg ujjai a fagytól bicskapengékként be nem kattantak. Akkor a Bordás János, Pap Ambrus, Tar Lenke, Illés János kutyáinak macskáinak, disznóinak, pulykáinak, gyöngytyúkjainak, libáinak, rucáinak, tyúkjainak megelégedésére, felegyenesedett, mondhatni, megtestesült, esetleg feléledt; a drótkerítésen belül habzó szájjal acsarkodó kutyáknak támadási felületet biztosított, ugyanakkor a többi állatban, szárnyasban reményt ébresztett: hamarosan langyos tejben, korpás moslékban, túrós hagymaszárban, aranyló kukoricaszemben, acélos búzában, konkolyos ocsúban dúskálhatnak. János persze, nem velük, hanem a kezével törődött, a zsebébe és a hóna alá dugdosta, hogy kiengedjen. Keményen, bőszen töprengett is: olyan készülék kellene, amelybe (le sem húzva) behelyezné a lábbelijét, és az röpke pillanatok alatt kifogástalanná tenné; a munkaidő lejártáig egyfolytában ágálhatna benne a Dolgozó Nép parkettáján. Az lenne az igazi! Te Jani, most az lenne az igazi, kanyarodott Emszt Jóska szerszámszerelő János elé a présosztályon, ha ez a Csaucseszku az eddigi bűnösöket falhoz állíttatná. Falhoz velük és ra-ta-ta- ta-ta! Tíz másodperc. A vékony, tejfelbe mártott Golyó a harminckettes, meghosszabbított nyelű csavarkulcsot használta géppisztolynak. Kora reggel volt, némi csipa még ott sárgállt óradnai hirtelen-kék szemében. János jókedvűen kacagta. Lenne eszed, szólt aztán, akár Gheorghe Gheorghiu-Dejnek, aki személyesen irányította „elvtársai” irtását. Utódja, Ceausescu Nicolae szerint, természetesen. Különben Sztálin Jóska is azt tette. És a többiek, Rákosi, Kádár, Hodzsa, Tito, Gottwald. Zazart rekeszthetnél velük, annyian voltak, vannak. A hírhedt nevek hallatára a Golyó tekintete megüvegesedett, csökkent értelme, mint bágyadt őszi légy, dongott, sikanyózott rajta. Futólag férfifodrász feleségét kárhoztatta, amiért a politikáról sosem „döngicsél” neki. „Örökké csak a Jókai meg a Jókai. Már a könyökömön jön ki. Valami Mópasszanttal is rágja a fülemet. Oda kéne mán csapjak!” János, mivel az a bizonyos írókba, irodalmárokba, biblikusán: írástudókba esett dundi féreg, a közlésvágy már- már megittasodva fészkelődni, vonaglani, tekergőzni kezdett benne, hajlott rá, hogy „bikfic” munkástársát aprólékosabban „felvilágosítsa”, de még idejében jóba foglalta magát”; nem azért fizették. Különben is, mi a biztosíték arra, hogy ez atöppedt, féloldalas, szovjet bolsevik-sapkás, sátorlapos, hegyivadász781