Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
Az idő teljének karcolatlan edénye a tudás. De az emlékezet, az emlékezet visszakúszó indája nem egyéb, mint szomjúság az edény fogyhatatlan italára, a rezdületlenre. A szikkasztó szomj az időtlen edényén időréseket repeszt és a képzelet hajszálhasadékán át a kiszivárgó italból enyhítené kínját. Iszik és még mohóbb, még többet iszik és még sóvárabb, torka ég, szája tikkad, nem az időtlent itta, nem a rezdületlent, saját sóvársága repesztette réseken át a mohó időt itta, de itatta is az olthatatlan szomjat. Mialatt az emlékezet vájta szurdokba szivárgó csermely zajgó folyammá hömpölyög, a tudás edénye érintetlen. Ilyenkor mindég nyár volt, és erről a nyárról, mert az idő cserepei szerint akárhány is lett légyen, egyetlen terebélyes nyár, egyetlen teljes nap volt az - teremtett létünk sabbatja, belefért abba valahány elmúlt és eljövendő nap, belefértek az évszakok gerezdjei, egyetlen teljes nap, mégcsak nem is a többit koronázó ünnep - az ünnep teljében nem válik külön az isteni jelenlétre eszmélés az isteni jelenléttől, a tudás az emlékezettől - Isten emlékétől. Lám, a Teremtés Könyve szerint is minden napról őriz valami emléket a fold, de a hetedikben már minden benne - a nyugalomban minden benne. Együttlétünk hatalmas nyaráról, az áttetsző délelőttök halkan repdeső derűjéről, a mezítláb selyemfűben járó szabadság gyögyörűségéről alig van szavakkal, színekkel, akár képekkel felmutatható emlékem. A szavak, a lét teljének tükrét, a paradicsomot legfeljebb körültapogatják, majd gyarló és tehetetlen voltukban annak fényét ködfoszlányokká tépdesik, a visszahozha- tatlan pillanatokat könnyen bálványokká fagyasztják. Az egyetlen, ami a közelséget mégis a legkevésbé bontja meg a derű szemérme, az a hang, mozdulat, pillantás, az az alig érintő simogató mosoly, amely szenvedélyen és szenvedésen túl a hálás elfogadás adományáé. Akkoriban, mikor vele és általa a kertparadicsom labirintusában kószáltam, csak ezt az életét, csak a világot nyári délelőtté varázsoló arcát ismertem. A szenvedés az éj útvesztőjének hamuja alól szikrázik és lobog fel, hogy felperzselje a fátylakat, hogy létünket fullasztó füstfátyolba burkolja, amit csak a véglegesen veszejtő tűzvésszel lehet majd ismét átszakítani. A pátosz összeköt a szellemmel, de a derű maga a szellem. Akkoriban csak elvétve és kivételes jutalomként maradhattam ott éjszakára, ha netalán estefelé a boldog hancúrozás után jótékony gyermekláz lepett meg és szüleim nem merték a friss esti levegőben a félig alvó gyermeket hazavinni, vagy ha távolabbi utazásra hagyták el a várost, így, ha társa is lehettem egy káprázatos éjszakán csillagtáncának, társa csak a röppenő lebegésben, az okok és célok felett száguldó örömcsapongásban, de nem a mögötte zsugorodó szenvedés sejtésében, nem az íjhúrt feszítő szenvedély erejében, amely táncát, a kiröppenő csóvát követhetetlen magasságokba lövellte, hogy onnan, sziporkáinak mostmár megszelídült, többé nem 702
