Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

perzselő, de még csillogó és már hűsítő pelyheivel hintse be a főid széles tereit

akkoriban, mikor vele és általa a kertparadicsom labirintusában kószáltam, csak ezt, az életet nyárelővé varázsoló arcát ismertem. Paradicsom és labirintus. Akkoriban, hol kezét fogva, hol meg kergetőzve, egy-egy bőszoknyás ribizlibokor alá bújva, hogy azután ő, a nevető csodálkozástól kezét összecsapva megtaláljon, sejtésem sem lehetett ama másik labirintusról, amit az elsötétült emlékezet majd az alvilágba süllyeszt, sem arról, hogy éppen ez, a valamennyi zugában átlátszó, valamennyi bozótjában teljes kis világ, ahonnan a másik bokorhoz, a veteményeshez, a virágágyásokhoz, a kerekes kúthoz, a verandagrádicshoz és végül a ház legbensőbb rejtekéhez tévedhetetlen út vezet, hogy ez a színek és formák örömét áttetszőén játszó üveggömb süllyedésében éppen ez, az öröm paradicsoma kuszálódik azzá, amit ember- emlékezet óta útvesztőnek neveznek. Hogyan is tévedtünk volna el, hiszen az ösvények a magunk valóságos alakja szerint kanyarogtak, hiszen minden lépésnél önmagunk alakjára ismertünk -, mindenütt a középen voltunk. És mi mindent találtunk azokon a ritka reggeleken, amikor ott alhattam, amikor az éjszaka ólomálmai is, mire felébredtem ezüstcsipkeként rezegtek, számba vettük a gyümölcsfákat, a tegnap még csak keleti arcán rózsaszín cseresnye mára körös-körül édes pirosra duzzadt, tegnap még csak a lila ibolyák bontakoztak félénken a kertvégi fenyők alatt, mára a fehér is felébredt, tegnap még halvány illata már messziről felénk árad, mindent megtalálunk, és min703