Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

ellen is, ilyenkor, a hozzáfűző szeretet biztosító kötele nélkül mintha vízbe dobott volna, hadd ússzunk a magunk erejéből, de hiába, ebből a megjátszott eltaszításból szinte több gyöngédség áramlott felénk, mint a kényeztetésből, s a lánc még szakíthatatlanabbul forrott össze, - ki lehet ez a szurtospanna, nem ismerem, - és sebtiben feltűrte köntösujját, hogy megmossa maszatos kezemet, aztán visszaserénykedett a tűzhelyhez, ahol ilyenkor, érkezésem idején déltájt a hártyavékony palacsintát sütötte, feldobta magasra, úgy fordította, s én tágra nyílt szemmel és tátott szájjal bámultam hogyan perdül az meg és rózsaszín pettyesen hogyan pottyan hátára, vissza a serpenyőbe, ő meg csak félszemmel felém hunyorított, no, ki fog ebédelni, ha most kóstolgatsz, de azért kezembe adott egy friss ropogósát s közben még rámkérdezett: nem kapott be ezen a hosszú úton a békakirály? nem? no jó, akkor béka-réka-brekeke, penderülj ki a kertbe, ám ne messze, tüstént kész az ebéd, aztán felkapta fejét és mást gondolt, - válj csak, egyedül jöttél, Rózsi

baba nem kísért ma el? — Rózsi---Rózsi, sütöttem le szemem, hogy menten

z

okogásra fakadjak, - Rózsi a patakba - beleesett, - lehet, hogy csak egy pillanatig nézett rám, de ez a pillantás hosszabban tartott, mint a fényes kapukilincsig vezető ökörnyálhíd, hosszabban, mint az égi lajtoija egész a láthatatlan utolsó fokig, ahol a szárnyára emelt Rózsi babával eltűnt az angyal, madár a lába, hosszabb, mint a reggelre váró éjszaka, a reggelre, mikor indulni lehet a hídra, ó, az a hosszúpillájú, minden időket megsemmisítő pillantás a megszólalásig: no, ne búsulj, karácsonyra majd visszaúszik,

ilyenkor MINDIG NYÁR VOLT, örök délelőtt, az idő megtelt önmagával.