Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Brém Nagy Ferenc: Mire megérkezünk (regényrészlet)
A sás között békésen úszkáló, békalencsét eszegető kacsák iszonyú lármával, ijedten másztak ki előle a partra. Még mielőtt a hatalmasra nőtt labodák, az elvadultan burjánzó málnabokrok és a csenevész fűzfák dzsungelében eltűnhetett volna, eltalálták a hátán, a lapockája alatt. Sírva fakadt. Megállt, visszanézett, hüppögve kiabálta, hogy ez nem ér, nem ebben állapodtak meg. Egy, közvetlenül a feje mellett elsurrogó, s mögötte, a kacsák között landoló kő aztán észhez térítette. Ráébredt, felesleges a beszéd, jobb lesz mihamarabb fedezékbe vonulnia. Átgázolt a növények szövevényén, amíg egy viszonylag tisztább helyet talált. Leült. Próbált erőt venni sírásán. Nem nagyon sikerült, sőt még inkább feltört belőle, amikor végignézett magán. Nadrágja merő sár volt, a cipőjéről nem is beszélve. Otthon nem szerették, ha itt játszik. Nem is engedték el, szöknie kellett. Félt, hogy nem fogja tudni elrejteni a nyilvánvaló, árulkodó nyomokat. Félt a büntetéstől. Pityergő visszafordulása, természetesen, méghangosabb kacajt eredményezett. Ült, hüppögött, s arra gondolt, legjobb lenne, ha megnyílna alatta a fold, és elsüllyedne. Akkor nem kellene hallgatnia gúnyolódásukat, amiért sírva fakadt, és nem kellene állnia anyja szemrehányó tekintetét sem. Ekkor csörtetést hallott. Valaki közeledett. Ázt hitte, ők jönnek. Kézfejével megtörölte a szemét, nem akarta, hogy lássák, még mindig sír. Közvetlenül mellette zizegtek a növények. Felállt, hogy szembenézzen velük. Nem nyugodott meg még teljesen, időnként fel-felcsuklott. Következő pillanatban előbukkant az öregasszony. Az ő kertje határolta a vizes területet, ő engedte ki ide a kacsáit. Mindannyian féltek tőle. Nagyon csúnya volt, s az a hír járta róla, két unokáján kívül, nem tűri a gyerekeket. Ha a víz környékén rájuk akad, alaposan elveri őket. Unokái, az idősebb, púpos gnóm fiú és a nyiszlett, hozzá hasonló csúf lány, sosem jöttek ki az udvarukból. Beszéltek róla mást is. Többször hallotta esténként az utcán, a kapu melletti pádon üldögélő asszonyoktól, hogy boszorkány. Annak idején egy kanalat adott az urának, amikor az elindult az első háborúba. Lelkére kötötte, történjen vele bármi, nagyon vigyázzon rá, el ne veszítse, és csak azzal egyen. Isonzónál aztán, egyszer evés közben, eltörött a kanál a férfi szájában, s a torkán akadt,úgy, hogy ott helyben megfulladt. Az öregasszonynak volt két nővére is. Hárman éltek ebben a házban, mígnem egyszer a két idősebb testvérnek, egyik napról a másikra nyoma veszett. Senki sem tudta, hová tűntek. A szemben lakó szomszéd siheder lánya látta őket utoljára. Dolgát végezni ment ki éjszaka az udvarra. Megállt egy pillanatra megcsodálni a teliholdat. Akkor vette észre a nővéreket. A két idősebb éppen felült két lángoló farkú tehén hátára, az öregasszony pedig búcsút intett nekik, miközben elrepültek. A lány reggel elmondta az anyjának, az meg átment az öregasszonyhoz. Rövid ideig volt bent nála. Nem tudható, mi történt pontosan, annyi biztos csak, hogy hangos veszekedést lehetett hallani, aztán holtsápadtan szaladt haza. Alig több mint egy hónappal később meghalt. Szénát forgattak a mezőn. Az asszony valamiért lehajolt, az ura pedig nyakon szúrta a villával. Percek alatt kivérzett. Agóniája közben valamit mondani akart, de hangok helyett csak vér jött a száján. Teltek az évek. A lány férjhez ment, viselős lett. Szüléskor a gyermek nyakára tekeredett a köldökzsinór. Mire megszületett meg is fulladt. 0 erről mit sem tudott, jóval előtte önkívületbe esett. Többet nem is tért magához. Három nap múlva meghalt. Az apja zárta a sort: megbomlott elmével, a lánya temetése napján magához vette a disznószúró kést, és elindult, hogy végezzen 651
