Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Brém Nagy Ferenc: Mire megérkezünk (regényrészlet)

az öregasszonnyal. Kissé kapatos volt. Megbotlott a kisajtóban és nekiesett az oszlopnak. Szerencsétlenségére pont azon a helyen állt ki belőle egy rozsdás szeg, s az a halántékába fiíródott. Másnap hajnalban találta meg a csordás, miközben az állatokat hajtotta ki a legelőre. Előbb azt hitte, javít valamit az ajtón. Köszönt is neki, s amikor nem kapott választ, akkor nézett jobban oda, és látta meg fennakadt szemét. Házuk azóta is lakatlan, senki nem költözött oda. A kertet benőtte a gyom, a tető gerendái megroggyantak, a cserepet megbontotta a szél, az ablakokat kicsúzlizták a gyerekek, a falon csak itt-ott maradt vakolat. S most előtte állt az öregasszony. Kővé dermedt ijedtében. A délutáni ég egyszerre besötétedett. Körben a víz pezsegni, forrni kezdett. Vastag oszlopokban sűrű, szürke füst szállt fel belőle, ami aztán szétterült mindenütt. Semmit sem látott, csak a kicsi, ráncos arcot, amint fölé magasodott. Az öregasszony két szeme vörösen izzott. A tarkóján csomózott, fekete kendő alól kiszabadult tincsei zöldes fénnyel foszforeszkáltak. Hosszú, horgas orra ráhaj- lott keskeny, nyitott szájára, melyben csak a két felső metszőfog volt meg. Hajlott testtartásban állt fölötte, s unokájához hasonlóan, neki is púp domborodott a hátán, a bal válla alatt. Hebegni kezdett. Bocsánatot akart kérni tőle. Az öregasszony megemelte a botját. Apró, kékesfehér villámok csaptak ki belőle. Károgáshoz hasonlító hangokat hallatott. Hátrálni kezdett a növények között. Valaki megszólalt mögötte. „Ne félj tőle, nem tud ártani neked! Erre gyere!” Nem messze tőle a lány állt. Fehér ruhában volt, vörös haját csillogó aura övezte. Amikor mellé ért, előrenyújtotta a kezét. A füst, amelytől eddig semmit sem látott, úgy nyílt szét előtte, akár egy vastag függöny. A lány végigsimította izzadt homlokát, ám ő nem érezte a kezét, csak egy jóleső, hűvös fuvallatot. „Menj! Menj tovább!”