Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Fábián László: A tölgy metafizikája (esszé)
vágó elpusztította szent fáját. Nem úgy és nem amiatt, mint a Kalevala hérosza, hanem hogy szentségétől megfossza: profanizálja a szükségleti használatban. Mert nincs igaza Csuang-ce ácsának abban sem, hogy a tölgy haszontalan, értéktelen fa volna; a legdrágább bútorokat mégiscsak belőle készítik, a legjobb parkettnak ő ad alapanyagot, tűzifának sem utolsó. Elég hamar észrevette ezt az ember, elég hamar hozzányúlt elmaradhatalan fejszéjével. A fa kiszárad. A kora-indiánok nyelvében a ’ruri’ szó egyszerre jelent nedvest és életet. „Na rurin titutavatéme hetsén wachuje” - (nedves életek állnak útjukon) - mondják, és a szavakból az életnedv szivárog a maga zsendülő valóságában. Ahogyan a ciklusban a tavasz visszaadja a nedveket a növényvilágnak. Esetleg látni fogom, szomorúan gondolok rá, hogy egy tavaszon a hatalmas mocsári tölgybe nem térnek vissza nedvei, hogy ismét - ki tudja pontosan, hányadszor? — életre pezsdítsék. Az élet vize nem tér többé bele vissza. Erre a folyadékra is van az említett koráknak egy szavuk, amelynek használata úgyszólván beláthatatlan, minden életjelenségre vonatkozik: úgy hangzik - ’wawiri.8 A szó olyan szép és olyan rejtelmes hangzású, mint az élet. Egészen más kultúrában élek, mégis, hiányoznék, ha nem ismerném. Olykor eljátszom a gondolattal, hogy össze kéne állítani egy különleges szótárat, amely az emberiség különféle nyelveinek általam kiválasztott legfontosabb, leghangulatosabb szavaiból állna - magánhasználatra. Minden esetre a török ’mese’ - nemcsak a homofónia miatt - köztük lenne, hiszen tölgyet jelent magyarul. Ugyanazt, amit görögül a ’drys’, németül az ’Eiche’ vagy románul a ’stejar’- miként azt Melius Péter Herbáriumából ismerhetjük.9 Ide kívánkozik még a svéd ’ek’, az orosz ’dub’, a lengyel ’dab’, a francia ’chéne’ és az angol ’oak’. Nem kell különösebb nyelvészeti műveltség ahhoz, hogy kitessék, a német ’Eiche’ a svéd ’ek’ és az angol ’oak’ összefügg, kivált ha rokonságukat megszaporítjuk még a gót ’aiks’-szal, a német-alföldi ’eik-kel vagy az új-alnémet ’eek’-kel, amelyek jól visszavezethetők egy ősgermán tőre. De a görög — írjuk most már mai átírással - ’drusz’ még régebbre, egy föltételezett indoeurópai alapnyelvre utal vissza rokonságával egyetemben (óír ’daur/dair’, óind ’daru-’, aveszta ’dauru-’, albán ’dru’, ószláv ’drevo’, gót ’triu’ vagy angol ’tree’), ez esetben azonban az általánosabb ’fa’jelentése marad meg. Fölöttébb sokatmondónak tetszik, hogy éppen a valószínűleg eredeti indo- germán tőből kiinduló ’fa’jelentésű szavak a különböző nyelvi leszármazásokban a ’tölgy’ nevét hordozzák magukban. Kissé szélsőségesebb fogalmazással azt is mondhatnám: ezek előtt a népek előtt a tölgy faságához (Platón természetesen tudja, miről beszélek!) nem férhetett kétség. Ennek jóval nagyobb a jelentősége, mint az első olvasásra kitetszhetnék; ezért hát most egy irodalomtudóst idézek ide - kitágítandó a gondolatot úgyszólván a kultúra egész szférájára. „Arisztotelész poétikája, Szent Ágoston poétikája, az ’igazság egységes nyelvének’ középkori egyházi poétikája, a neoklasszicizmus kartéziánus poétikája, Leibnitz absztrakt grammatikai univerzalizmusa (az ’univerzális grammatika’ eszméje), Humboldt konkrét ideologizmusa — árnyalati eltéréseik mellett is - egyaránt a társadalom nyelvi és ideológiai életének azonos centri- petális erőit fejezik ki, egyaránt az európai nyelvek centralizációját és egysé640
