Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Páskándi Géza: Diána és a róka (dráma) II. rész

MÁSODIK FELVONÁS 3. kép Focuhé háza. Kora reggel. Egy kis elő­szobából két ajtó nyílik. Az egyik mö­gött - ez látszik a színen - a herceg szobája. Fouché betegen fekszik és ír. Az ajtó kicsit kinyitva. Éjjeliszekré­nyén egy pohár és a tintás kalamáris. A függönyön át a kelő nap fénye szű­rődik be. FOUCHÉ Talán mély legyek és töre­delmes?! (Megáll az írásban. Kö- hint egyet-kettőt.) Fogalma sem le­het senkinek, milyen nehéz elkez­deni azt, amiről már mindenki azt hiszi, hogy megvan. E vallomás maga lesz a nagy-nagy antedatá- lás... (Kis szünet.) Bűnösök és ár­tatlanok mennyi vallomást írtak nékem, míg én még nem vallottam senkinek sem bűnt, sem szerelmet őszintén soha... Az Ész Bírójának címezzem talán? Ugyan! Az Ész esendőbb, mint a test, mert abból legalább por lesz, de értelmedből halálod után csak nagy semmiség marad... színtiszta üres! Kihez cí­mezd hát vallomásodat? A jövendő­höz talán? Hátha csupa ostoba fé­reg vesz itt majd körös-körül. Le­het, meg se értenék, amit eléjük szórsz, mintha disznók elé a gyön­gyöt. Nincs talán kizárva, hogy majd valami furcsa lények lepik el ezt a Glóbuszt, akik sose olvasnak, s tán a föld gyomrában élnek, akár ma a giliszták. Nekik írjad talán? írástudatlanoknak? Vagy netán úgy írj vallomást, mintha más csil­lag élőlényeinek címeznéd? De én... tudnék-e így? Könnyű vallanatok tinéktek, hisz apró vétkeiteket bát­ran sorolhatjátok! Még hencegtek is vele. Ó mily merész és elszánt fickók, akik a serdülőkor vétkeit megvallják... (Gúny, kis szünet.) Egyedül Charlotte-nak írnom volna érdemes, néki igen, de néki bármit mondanék, úgysem hiszi el. Túl mélyek már előítéletei, amelyek olykor irányomban szintén helyes ítéletek... Talán nem is tudok már vallani, csak vallatni halálig. (Fel­veszi a tollat. ír.) Betege voltam, ha valamiről nem tudtam, ami körü­löttem történt. Őrült izgalom, szin­te pánik fogott el, ha tudtom nélkül történtek a dolgok. Franciahonban, Európában vagy a kerek világon. Tudni, hogy mi történik bárhol bár­kivel — ez volt a legbűnösebb szen­vedélyem, amely minden tébolyba belevitt... (Köhint egyet. Most az előszobában nyílik az ajtó, belép - estélyi ruhában Castelane. Hirtelen ötlettel lehúzza ci­pőjét, Fouché azonban már meghal­lotta. Úgy tesz, mintha aludnék, a toll kiesik kezéből.) FOUCHÉ (kiált, mintha álmában) Charlotte! Charlotte! Charlotte, ül­jön csak ide az ágyam szélére! (Cas­telane megdermed, visszahúzza a cipőjét, belép a betegszobába.) Miért nem ül le, Charlotte?! CASTELANE Alszik, fenség? (Hal­kan, majd hangosabban.) Alszik? (Fouché úgy tesz, mint aki éppen most ébred, riadtan.) FOUCHÉ Charlotte?! Ó, maga az? Hány óra?! CASTELANE Korareggel... FOUCHÉ És Bamuelle hadnagy szegény nagyapja hogy bírta regge­lig?! CASTELANE Híres lovag volt haj­danában... mégki-kitesz magáért... FOUCHÉ A múltkor már éjfél előtt itt volt... (Megállapít.) CASTELANE Elfelejtettem monda­562

Next

/
Oldalképek
Tartalom