Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Páskándi Géza: Diána és a róka (dráma) II. rész
MÁSODIK FELVONÁS 3. kép Focuhé háza. Kora reggel. Egy kis előszobából két ajtó nyílik. Az egyik mögött - ez látszik a színen - a herceg szobája. Fouché betegen fekszik és ír. Az ajtó kicsit kinyitva. Éjjeliszekrényén egy pohár és a tintás kalamáris. A függönyön át a kelő nap fénye szűrődik be. FOUCHÉ Talán mély legyek és töredelmes?! (Megáll az írásban. Kö- hint egyet-kettőt.) Fogalma sem lehet senkinek, milyen nehéz elkezdeni azt, amiről már mindenki azt hiszi, hogy megvan. E vallomás maga lesz a nagy-nagy antedatá- lás... (Kis szünet.) Bűnösök és ártatlanok mennyi vallomást írtak nékem, míg én még nem vallottam senkinek sem bűnt, sem szerelmet őszintén soha... Az Ész Bírójának címezzem talán? Ugyan! Az Ész esendőbb, mint a test, mert abból legalább por lesz, de értelmedből halálod után csak nagy semmiség marad... színtiszta üres! Kihez címezd hát vallomásodat? A jövendőhöz talán? Hátha csupa ostoba féreg vesz itt majd körös-körül. Lehet, meg se értenék, amit eléjük szórsz, mintha disznók elé a gyöngyöt. Nincs talán kizárva, hogy majd valami furcsa lények lepik el ezt a Glóbuszt, akik sose olvasnak, s tán a föld gyomrában élnek, akár ma a giliszták. Nekik írjad talán? írástudatlanoknak? Vagy netán úgy írj vallomást, mintha más csillag élőlényeinek címeznéd? De én... tudnék-e így? Könnyű vallanatok tinéktek, hisz apró vétkeiteket bátran sorolhatjátok! Még hencegtek is vele. Ó mily merész és elszánt fickók, akik a serdülőkor vétkeit megvallják... (Gúny, kis szünet.) Egyedül Charlotte-nak írnom volna érdemes, néki igen, de néki bármit mondanék, úgysem hiszi el. Túl mélyek már előítéletei, amelyek olykor irányomban szintén helyes ítéletek... Talán nem is tudok már vallani, csak vallatni halálig. (Felveszi a tollat. ír.) Betege voltam, ha valamiről nem tudtam, ami körülöttem történt. Őrült izgalom, szinte pánik fogott el, ha tudtom nélkül történtek a dolgok. Franciahonban, Európában vagy a kerek világon. Tudni, hogy mi történik bárhol bárkivel — ez volt a legbűnösebb szenvedélyem, amely minden tébolyba belevitt... (Köhint egyet. Most az előszobában nyílik az ajtó, belép - estélyi ruhában Castelane. Hirtelen ötlettel lehúzza cipőjét, Fouché azonban már meghallotta. Úgy tesz, mintha aludnék, a toll kiesik kezéből.) FOUCHÉ (kiált, mintha álmában) Charlotte! Charlotte! Charlotte, üljön csak ide az ágyam szélére! (Castelane megdermed, visszahúzza a cipőjét, belép a betegszobába.) Miért nem ül le, Charlotte?! CASTELANE Alszik, fenség? (Halkan, majd hangosabban.) Alszik? (Fouché úgy tesz, mint aki éppen most ébred, riadtan.) FOUCHÉ Charlotte?! Ó, maga az? Hány óra?! CASTELANE Korareggel... FOUCHÉ És Bamuelle hadnagy szegény nagyapja hogy bírta reggelig?! CASTELANE Híres lovag volt hajdanában... mégki-kitesz magáért... FOUCHÉ A múltkor már éjfél előtt itt volt... (Megállapít.) CASTELANE Elfelejtettem monda562
