Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Lőrinczy Huba: "Ne szidjad az öregséget! Még vissza fogod sírni" - Márai Sándor Napló 1976-1983 (esszé)
145-146.), s regisztrálja, hogy a kolosszalitás világában „Már a pénz sem emberszabású” (140.). A legnagyobb fájdalommal azonban - hasonlatosan a korábbi diáriumokhoz - ezúttal is a tömegtársadalom látványa és az emberiség öngyilkos hajlandósága tölti el Márait. „Az egyén meghalt, éljen a statisztika” - mondja keserűen (193.) Az Ember, a fényes képesség és lehetőség (96., 141- 142.) egyedeiben és masszaként korántsem tünemény: mindössze ember, önnön szánandó és félelmes karikatúrája csupán. Szellemi kiskorúságban vegetál, értelme és ítélőképessége homályos (50., 96., 129.), nem búja el, „... ha valami túlnő az átlagon” (146.), ráadásul - természetéből következőn - erőszakos, vérszopó és bestiális (121., 143-144., 163., 191-192., 202.). Mindig így volt, így is marad — szűri le tapasztalataiból és a história tanulmányozásából Márai. Az Embert megcsúfoló embertől és emberiségtől nem lehet várni egyebet, mint permanens háborút (16., 182.), a „nukleáris sárkány tojások” birtokosaként pedig a civilizáció végveszedelmét (182., 203.). És mégis: „Fiaim, csak énekeljetek” - citálja a Napló kétségbeesett daccal Tompa Mihályt (182.). Alkotni kell, mert az ember Emberré nemesítője csakis a szellem, a valódi műveltség lehetne - ha volna. A konzumtársadalom kultúrája azonban maga is konzumtermék, nem „organikus”, hanem „szintetikus” képződmény (95., 104., 127. etc.). „... a kritikának álcázott hirdetőipar...” ugyan hétről hétre újabb s újabb „remekművek” születését kürtöli, a gátlástalanul reklámozott alkotások viszont ....a megjelenést követő hetekben legt öbbször nyomtalanul eltűnnek az irodalmi tudatból” (189.). „A könyvkiadók, a színházak, mindenfajta kultúra termelési és fogyasztási színvonala (...) hanyatlik” - formuláz kemény ítéletet Márai -, hiszen „Ezek a szellemi táplálékot termelő üzemek már csak kiszolgálnak, válogatás nélkül, egy fogyasztóréteget (...)” (11.). Bár az állítás Itáliára vonatkozik, a Napló egészének tanúsága szerint Európa s Amerika konzumtársadalmára szintúgy érvényes. ,A műveletlenség most már akadálytalanul hömpölyög civilizációkon át, nyelvi határokon túl, hajórakomány méreteiben. A műveltségnek, ami egyéni vállalkozás volt, vége. A műveletlenség tömegcikk lett, konzumáru” (63.), mert a modern emberből kiveszett az érdeklődés, az alázat és az elszántság, amely a kultúra elsajátításához, gyarapításához föltétlenül szükséges. Az olvasás hajdan „... liturgikus vállalkozás volt. Ma sokak számára időtöltés, hobbi” - gyanítja Márai (108. - tőle a kiemelés!), az olvasónak immár nincsen „arca”, „személytelen” tömeglény csupán (61.), „... a Paraliteratúra megfojtja az irodalmat...” (104.), pedig úgy „viszonyúk” hozzá, „mint a pornográf fénykép a festményhez” (94.), dilettánsok özönlötték el a könyvpiacot, s „Az »irodalom« már csak magányos munkaszobákban, remete szegénységben alkotó írók könyveiben dereng” (161.). Ilyképp a művészet, de még az alkotói magánlevelek kiadása is (92., 122.) „ipar”-rá, szemérmetlen üzletté aljasul. Ha akad is túlzás, egyoldalúság e verdiktekben, igazságtartalmuk sokkalta nagyobb. Az eddigiek után korántsem meglepő, hogy a kultúra „arany-” és „ezüstkorát” kitűnően ismerő Márai undorral utasítja el a maga „plasztik-kor”-át (161.), hogy újfent csak megvetően nyilatkozik az avantgárdról (75.) vagy egy modem drámáról (85.), s megbélyegzi a „szabad vers” „makogó dilettantizmus”-át (17.) csakúgy, mint az irodalomban elúrhodó „kondicionált trágárság”-ot (182.). Kortársai közül - akár előző Naplójában - ezúttal is az argentin Borgest méltányolja leginkább (57., 103., 195.), Hemingway-től továbbra is csupán Az öreg halász 546
