Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Lőrinczy Huba: "Ne szidjad az öregséget! Még vissza fogod sírni" - Márai Sándor Napló 1976-1983 (esszé)

és a tengeri becsüli sokra (45., 156.); másokról szólván mindig több a kifogás, mint az elismerés. (E rigorozitás láttán némiképp meghökkentő, mily lelkesülten magasztalja Márai az ugyancsak emigráns Fáy Ferenc líráját: 185—186. Noha a Torontóba származott költő jelentőségét megítélni nem vagyunk illetékesek, úgy tartjuk: alighanem a közös sors tévesztette meg egy kissé a naplóíró minőség- és arányérzékét.)

Ki otthontalan az őt környező kultúrában, óhatatlanul a tűnt idők műveltségéhez menekül. Ekként Márai is. Áhítat és megrendülés tölti el, amidőn az antikvitás avagy a prekolumbiánus kor műkincseit szemléli (16., 181-182.), nosztalgikusan emlegeti a reneszánsz „kivételes időszak”-át (64.) és a hajdani alkotók társadalmi szerepét (65.). S amily viszolygással távoztatja magától a kortárs irodalmat, ugyanoly lelkesedéssel és gyönyörűséggel olvassa újra (elvétve: fedezi fól) a múlt nagyságait. Virág Benedeket (!) forgatja és Kisfaludy Sándort (!), Madách Imrét és Justh Zsigmondot, Cellinit és Goethét, Balzacot és Stendhalt - felsorolni is lehetetlen, kiknek a műveiben mélyed el a naplóíró, s külön tanulmányba kívánkoznék pazar megfigyeléseinek, magvas kommentárjainak elemzése. Be kell érnünk itt annyival, hogy a magyar szerzők közül Arany Jánoshoz és Krúdyhoz tér vissza a leggyakrabban s a legfeltétlenebb hódolattal Márai, és egy helyütt (170.) így vall az előbbiről: ,Arany életműve számomra az idegenben irodalmi életmentés volt, nem maradhattam író az ő segítsége nélkül”, következésképp: „Ritka volt a hét, amikor nem nyitottam fel valamelyik kötet”-ét, „Mint az űrrepülő, aki útközben élenyt szív a tartályból” (169.). S érdemes észrevennünk: túl a literatúrán, mily élénken foglalkoztatja az aggastyánt a történelem és az asztronómia. Rég elporladt civilizációk nyomába ered (108-110., 169., 172., 175-176. stb.), inert a história titkaira, szerkezetére kíváncsi, a csillagászat legfrissebb eredményein meditál (72., 98.,

141., 145., 160—161., 176-177. etc.), mert az univerzum rejtélye, a „kezdet” és a „vég” nagy kérdése változatlanul érdekli. Csüggesztő a tanulság itt is, amott is: a történelem és a világegyetem talánya kifürkészhetetlen. Annyi biztos mindössze, hogy előbbi az örök ismétlődés, a pusztulás és abestialitás terepe, utóbbi meg — csupán kiterjedésével is - jószerével fólfoghatatlan az elme számára. Az emberi ráció csodálatos, de korántsem mindenható - vonja le a következtetést a kartéziánus Márai (97., 139., 140., 187.), s alázatában testet ölt a végső bölcsesség. Megnyugtató bizonyosságok híján már csakis abban szeretne hinni e Napló bámulatos és félelmes kultúrájú szerzője, hogy egy mindent, „parfümöt”, „hajfestéket”, „az irodalmat”, „A zenét, a művészetet... Az életet” „hamisító” (185.) kor után jönni fog egy másik, „... amikor a Paralite- ratúra áradása elapad” (104.). Érdemes hát őrizgetni „... a katakomba-létezésben a Literatúrát - liturgikus rejtegetéssel csucsujgat”-ni „a tekercseket, melyek az Irodalom szándékait, értelmét mentik át...” jobb időkre (uo.). Ezt szeretné hinni - mert tudja, hogy lehetetlen.

Klasszikus és modern szerzők olvasása megannyi kitűnő alkalom, hogy Márai az irodalom — legelsőül természetesen az epika — feladatairól, jellemzőiről, műhelytitkairól elmélkedjék. Közhírré teszik az effajta bejegyzések a naplóíró értékválasztásait és - preferenciáit, plasztikus képét adják egy hagyományőrző, ámde semmiképp sem maradi alkotónak, kit továbbra is élénken foglalkoztatnak a „mesterség” fortélyai. Márai a szerénység, a művészi alázat szószólója, mert - jegyzi meg Thomas Mannt bírálva - „Az exhibíció és

547