Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Lőrinczy Huba: "Ne szidjad az öregséget! Még vissza fogod sírni" - Márai Sándor Napló 1976-1983 (esszé)

letek, rögzítvén a széthullást (103.), az elközönyösödést (126.), a távolodást az élettől (113., 171.,), mert „Az öregség, mint az óceán, mindent sterilizál, ami belehull” (195.). Márai számára az a legfájóbb, hogy érzékeli memóriájának s alkotói képességeinek hanyatlását (89., 125., 198.), s amidőn a parkban egy hajlott korú embert lát, ki fémkeresővel kutat elhullajtott aprópénzek után, ez jut eszébe: „Olyan, mint az öreg író, aki ébren-álomban félvakon, süketen tapogatja a múlt mezőnyeit, keres valamilyen elkallódott jelzőt, egy nevet, egy szót” (161.). Egy helyütt (132-133.) számba vesz ugyan oly művészeket, kik aggastyánként is maradandót teremtettek, s eljátszik egy, a kései művek értékét reprezentáló gyűjtemény ötletével („Ilyen antológiának talán pedagógiai ereje is lenne”) — ez azonban magányos szó, társtalan felbuzdulás a Napló ban. Az öregség fájdalom, nyűg, reménytelenség - tanúsítja e diárium, s mégis az egyetlen, az utolsó kincs. „Ne szidjad az öregséget! - tanácsolja egy sorstársának Márai - Még vissza fogod sírni” (65.)...

Tudván, mily nyomaték esik bármely irodalmi mű felütésére és zárlatára, s tudván azt is, mily tudatossággal komponálta könyveit Márai, aligha lehet merő véletlen, hogy e Napló „...egy civilizáció lesüllyedésének, „...egy műveltség utolsó rángógörcsé”-nek szánalmas látványát rögzíti legelsőül (7.), s ekként ér véget: „Az időszerű globális fegyverkezés hírei felidézik a látomást: az emberiség bolyong egy nukleáris sárkánytojások megatonjaival megtömött labirintusban, amelynek nincs központja és ahol nincs kijárat” (203.). Korántsem a nyitó bejegyzés Oswald Spenglerre visszamutató szóhasználata az igazán fontos itt, még csak nem is az utolsó vízió egyszerre mitológiai és kafkai jellege, hanem a két részletből áradó teljes reménytelenség. Kitetszik belőlük - akár a diárium egészéből -, hogy az agg Márait (túl saját betegségén, öregségén, halálközelségén) a világ ijesztő eltorzulása, illetőleg végveszélybe sodródásának esélye keserítette leginkább. A régi értékek és ideálok kivesztek (avagy kiveszőfélben vannak), újak nem születtek helyettük, márpedig: „Mi lesz egy civilizációból, ha már nincs szellemi ösztönzése? A kérdés szónoki” (115.). Bármerre nézzen is a naplóíró, nincs, mi bizakodással töltse el. A pragmatizmus filozófiája csődbe jutott, a Fejlődés mítosza szertefoszlott (12-14.), a világ „falanszterré” változott (12.). A szovjet rendszer kétségbeejtőn sivár és könyörtelenül diktatórikus (59., 187., 188. stb.), az Újvilág a fogyasztásban és a gigantomániában üdvözül (70., 73. stb.), Európa züllik, „balkanizálódik” és amerikanizálódik egyszersmind (87—88. etc.), s oly, testnek-léleknek enyhet adó azilum, „rezervációs terület”, mint Campania és Salerno (22., 26., 106.), alig-alig akad már a földgolyón. Rossz és kevésbé rossz között természetesen különbséget tesz a szerző; árnyaltan, nem sommásan ítélkezik. A bolsevik szisztéma ellenében fennen hangoztatja hát a konzumcivilizáció és a demokrácia előnyeit s erényeit, a bőséget, a szellemi és az életszínvonal bámulatos emelkedését például (50., 98-99., 129., 136.) - ez viszont nem gátolja meg abban, hogy lesújtó véleménnyel legyen a fogyasztói társadalomról is. Az erről vallott nézeteiben ismétli leginkább régebbi észrevételeit Márai, most is tagadhatatlanul elmésen és lényeglátón, csöndes rezignációval egyszer, gyilkos szarkazmussal másszor. Az ismerősnek tetsző okfejtések s ítéletek közt akad persze szép számmal újszerű megfigyelés is. A naplóíró fölismeri, hogy a modem sport „...már csak mutatvány és nemzeti kábítószer” (25.), szóvá teszi az esztelen energiapazarlást és a módszeres környezetpusztítást (55-56., 57.,

545