Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Lőrinczy Huba: "Ne szidjad az öregséget! Még vissza fogod sírni" - Márai Sándor Napló 1976-1983 (esszé)

önmagé- nál, miképp arat időleges győzelmeket egy öregember kérlelhetetlen végzetén: az öregségen.

Ámde - túl az eddigieken, mégsem függetlenül tőlük - dokumentuma eme Napló a személyiség folytonosságának is. Márai élete mindvégig a kultúra befogadására és teremtésére rendeltetett, s e kései diáriumban sem szakad meg a kontinuitás. A naplóíró egyszersmind recipiál és alkot - recipiálva alkot és alkotva recipiál. Egyetértőn hivatkozik egy amerikai pszichológusra (105.), aki szerint „... az öregség ellen (...) egyetlen védekezés a »kultúra«” („Ez sem »fiatalít«, de megtölti a fásuló életet pillanatnyi feszültséggel” - fűzi hozzá rezignáltan), viszont korántsem csak e megfontolás vezérli, amidőn lankadatlanul töltekezik s eszmélkedik. Számára ez az egyedül lehetséges létforma, tehát olvas és újraolvas (régtől szeretett szerzői közül például Jókait: 30., Krúdyt: 74., 88., 98., Marcus Aureliust: 116., Benvenuto Cellinit: 122., Spinozát: 127., Stendhalt: 163., 198-199. stb.), zenét hallgat, színházba jár, s miközben befogadja a kultúrát, reflexív fóljegyzéseivel gyarapítja és teremti is, az apellészi „nulla dies sine linea” szellemében. Elsajátítás és alkotás eme szerves, félszáz esztendőnél is hosszabb ideje eleven kapcsolata jelzi a személyiségfolytonosságát, önazonosságát, ezért (is) hangoztatja teljes joggal Márai, hogy - noha a perspektíva módosult, s a „személlyel”, ki korábban volt, ki a hajdan készült fényképekről tekint reá, immár nem vállal semminémű közösséget - „... »én« nem változtam...” (165.), illetőleg: „A másik »én«, a személyiség, aki a valóságban vagyok, nem változott. De ennek nincsen arca” (103.). Kaffka Margit regényhősnője, Pórtelky Magda épp ellenkezőleg vélekedett. Ő a régi „én” átalakulását, kicserélődését konstatálta: „...én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre” (vö.: Kaffka Margit regényei I., Bp., 1962. 55.) - Márai viszont a lényeg, a személyiség állandó voltát, rejtett identitását tételezi itt.

A vizsgált Napló - noha éppoly becses s magas színvonalú, akár a korábbiak — elárulja azért, hogy megfáradt ember műve; bágyadtabb, kevésbé sokszínű, mint voltak amazok. Érthetően, mégis sajnálatosan gyakorta hiányzik belőle az a lüktetés, az a szellemi izgalom, az a fölfedező hevület, amely megtöltötte, átfűtötte az ifjabb fővel vezetett diáriumokat. Nem pusztán a hajlott kor szükségszerű folyománya ez. Következik abból is, hogy gyérülnek a felajzó élmények, mert Márai számára beszűkül a közvetlenül tapasztalható, mohón birtokba vehető világ. A nagy kóborlások, konkvisztádori hódítások évadja visszavonhatatlanul a múlté. A Napló első fele hírt ad még óceánt átszelő utazásokról, itáliai és ausztriai kalandozásokról, ám amidőn a szerző végső búcsút int - gyaníthatóan hanyatló egészsége s az olasz orvosok tehetetlensége okán (105.) — a szeretett Salemónak (106.), élettere jószerével San Diegóra zsugorodik. Megfordul ugyan New Yorkban (124.) s nyilván egyebütt is, ámde kisebb-nagyobb kimozdulásait nem tartja már följegyzésre érdemeseknek. Csupán banális és fárasztó események lehettek ezek, nem elmét-lelket mozdító élmények. Fájdalmas és félelmetes a vallomás: „Az ifjúság idejében az utazás izgalmas pillanata a megérkezés volt: közelebb jutni az ismeretlenhez, a meglepőhöz, a kalandhoz. Öregkorban az utazás élménye: csikorgó lendülettel kilépni az öregség rutinjából. A megérkezés közömbös, mert mindenütt ugyanaz várja: az öreg ember nem valami felé utazik, hanem állandóan eltá541