Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Lőrinczy Huba: "Ne szidjad az öregséget! Még vissza fogod sírni" - Márai Sándor Napló 1976-1983 (esszé)

volodik valamitől” (69. - a szerzőé a kiemelés!). Jelzi e konfesszió: az élettér beszűküléséhez társul a léleké is, s a két fejlemény egymásra mutat, egymásból is következik; egyik a másikát indukálja s erősíti. Márai kizáródóban van a világból, Máraiból pedig kizáródóban van a világ. Az egyik rohamosan veszít színeiből, csáberejéből, a másik rohamosan veszít érdeklődéséből és fogékonyságából. Aki e Naplót úja, nem vár és nem hív semmiféle meglepetést, kedvező fordulatot, halálosan megcsömörült viszont - holott makacs gőggel vállalja továbbra is a száműzetést (76., 104., 190., 192., 203.) — az emigrációtól, a léttől, önnön életkorától, az emberektől és az emberiségtől, a politikától, a civilizációtól - s még folytathatnék. A rádió, a televízió és az űjságok hírei legtöbb- nyire heves viszolygással töltik el Márait, hiszen mindig ugyanaz ismétlődik bennük: „Vér és vér. És tűz, gyújtogatás, bombák. És rablás, fosztogatás. Itt is, mint másutt. (...) Az újságok oldalain, a televízió tükörképén, a rádióból csorog a vér, mintha a bemondó permanens disznóölésről adna helyszíni közvetítést. Lehet, hogy mindig így volt, csak most több az ember és egyidejűén közvetlenebb a hírszolgálat. De az is lehet, hogy az emberiség már cél nélkül gyilkol és gyújtogat. És lehet, hogy ez természetesen következik az emberi természetből” (121.). S épp, mert az erőszakban tobzódó világ undorítja, ide- genségtudattal tölti meg a szerzőt, s mert számára - akár magánsorsát, akár az emberiségét illetően — „A jövőnek nincs perspektívája” (165.), ez a diárium nem tartalmaz annyi gondolati újdonságot, mint elődei. Márai nemegyszer beéri azzal, hogy - más aspektusból, változatlanul igen magas stiláris és intellektuális színvonalon - megismételje korábbról már ismerős eszméit és ítéleteit (némelykor rögeszméit és előítéleteit). A régebben fölhalmozott szellemi munícióból „gazdálkodik” inkább, pontosabban: feldolgozván új benyomásait, tapasztalatait, élményeit, többnyire a régi konzekvenciákra jut. Minek tagadnék: itt-ott szövegszerűen ismétli is hajdani önmagát, egykor meglelt, frappáns fordulatait. Csupán két példával élvén: Bergson megvető véleményét az „aphrodisiacumos civilizáció”-ról (73.) idézte már a Föld, Föld!... című regényes életrajzban is (Bp., 1991. 78.), az „ismerős idegenség” - „idegen ismerős- ség” remek paradoxona pedig (106-107.) - előbbit az Újvilágban, utóbbit Európában érezte Márai - úgyszintén elénk bukkant egyik korábbi diáriumának ívein (vö.: Napló 1968-1975. Bp, 1993. 147., 266.). Akad önismétlés e köteten belül is - az ember „omnivorens” mivoltát fejtegeti az egyik (37., 202.), iletőleg egymás közelében két fóljegyzés is ugyanazt citálja Goethétől (157., 164.) -, ez utóbbi azonban aligha a fáradtság avagy a figyelmetlenség műve, hanem inkább a nyomatékosító szándéké: a szerző maradéktalanul egy a német óriással abban, hogy nincs hazafias művészet, nincs hazafias tudomány. „Nemzeti nyelven az emberiségnek írni... Ez az irodalom” — hangoztatja Márai (164.;.

Ámde nem kizárólag az eddigiek okán kelti némelyütt a bágyadtság benyomását, tetszik a korábbiaknál kevésbé frissnek, elvétve fakóbbnak ez a Napló. Egy kissé magából a műfajból, a műfaj megfáradásából is következik e fejlemény. A diárium némileg modorrá és modorossá, vezetése pedig kényszerré és kényszeressé vált az idők során. Márai immár félszáz esztendeje írja naplóit, konok következetességgel ragaszkodván az 1943-ban meglelt s kimunkált típushoz és formához. Tökélyre vitt egy megoldást, ám négy-öt évtized alatt ki is merítette lehetőségeit. S amidőn az öregedés, a részleges ki- és

542