Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Ágh István: Utazás magyar keretben (próza)

a humanista könyveket máglyára vetették. Nagy tüzelést csaptak a főtéren, a Signorián. S az égő papír után a fanatikus mágus élvehamvasztása következett. Száz év múlva pedig ugyanaz az egyház égeti el Giordano Brúnót a régi világkép tagadása miatt.

Az arányok, a harmónia, a tökély mögött annyi megmagyarázhatatlan sors, a lélek mélyének annyiféle követhetetlen rapszódiája hánytorog, nem tudjuk mire vélni. Következne a reneszánsz ideákból? Mint ahogy a mi Balassink rablólovag Istenhez fohászkodtában? Cellini, a legnagyobb ötvös és egy- szobrú zseni a „Perszeusz a Medúzával” által, gyilkos, börtöntöltelék, szodo- mita. Leonardo homoszexuális, Michelangelónak két nagy szerelme volt, egy gyönyörű, főúri fiú, meg egy költőnő. Akik magas kort értek meg a nagyok közül, s már nem volt szükség rájuk, szemétdombra kerültek. Michelangelo római nyomornegyedben, patkányok, férgek, szeméthulladék és dögök között élte utolsó éveit.

De Iacopino del Conte portréján az öreg szeme alamizsnáért könyörög, bocsánatért esedezik tekintete, fájdalommal néz vissza-előre, nem látszik benne semmi a Dávid erős önbizalmából, a Pieta fényességéből. Ezt üzeni egyik utolsó szonettje is:

Rád panaszkodom, rólad szólok Ámor.

Nem áltatsz már; mire hát íjadat levenned s a vak levegőbe lőnöd?

Mit vár a szú s fűrész, ha korhadt, a fától? S nagy szégyen, ha olyan után szalad az ember, ki már lépni is törődött.

HÍVNAK A HAZAI KÉPEK

Sokat hallottam a Triznya kocsmáról, mégsem annyit, hogy képzeletemnek ne maradjon valami fólfedezetlen. Villának gondoltam, Teverére lejtő kerttel egy előkelő városnegyedben. Kora este csöngetünk a Via Faustina emeleti lakásán, s belépünk kék jácintcsokorral, borral Szőnyi Zsuzsához, Triznya Mátyás özvegyéhez, Szőnyi István lányához. Csak a fiatal jezsuita s a bencés szerzetes előzött meg bennünket, de egymás után érkeznek a világ legkellemesebb „kocsmájának” vendégei, megtelnek a szobák, a ház asszonya elvegyül közöttünk annyira, hogy azért mégse érezzük gazdátlannak magunkat. Igyunk alföldi pálinkát, együnk húsos makarónit narancssalátával. Mindenki másfélével járult az összejövetelhez, mégis, az itt lévők különbözőségéből kialakul a társalgás és a vacsora egyneműsége. Római magyar vagyok még akkor is, ha most jöttem először, lehet, utoljára, két hétre szabott időmből néhány óráig. Mintha csak ez a hely lenne állandó a változások folyamatában Szőnyi István és Triznya Mátyás képei alatt, Zsuzsa szelíd, élénk szemében.

És a nagy festő örökérvényű igazságainak biztonsága, meg a hazai színek és formák idegenben is természetesen, hiszen mi vagyunk magyar környezetük úgy, hogy örökségünk és tapasztalatunk odavalósi, ahol a művek teremtődtek. Rómában más a hangsúlyuk, s mintha a honvágyat gyógyítanák. Nem

483