Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Ágh István: Utazás magyar keretben (próza)

viaszderengésű idegenvezető, megdermed magasba akadt szemekkel, ugyanúgy függ hallgatósága az áhítat marionett-zsinegein. Ok torlaszolják egyedül vagy csoportosan a vonatok folyosóit, fülkéit praktikus hátizsákjaikkal. Percek alatt belakják, sohasem lakják be a szállodaszobákat. Messziről jöttek zarándokként vagy gazdag szokásból. És finnek az utcán, nem angolok beszélnek most anyanyelvükön, németeket sem látni. Majd ha a szezon megkezdődik, de nekünk most nagyobb teret enged meg hiányuk ebben a borús, esőre hajló időben.

Meg kell történni a gyerekraj megjósolt jövetelének is az Amo partján. Nem a Ponte Vecchio, a lakóbárkák sorához hasonló öreghíd ékszerüzleteiből, aranyművesei közül röppenek ide. Ki tudja honnan? Talán éppen most jöttek világra, és elhessentésük után a semmibe vesznek. Nagy kartonlap alól nyúl- kálnak, s ha gombolkozni kezdenék az alamizsna miatt, elterelt figyelmem áldozataként, zsonglőr módjára zsebelnének ki.

Kell egy csöndes étterem a pisai vendéglők közül, idevalósi ételekkel, míg zárva a dóm és esik az eső. Pizza, tortellini, spagetti carbonare, vino bianco da tavola, feketekávé. Az élők csak a múlt ép emlékművei miatt csoportosulnak a kerítés mögé. Tekintetüket a mennyek felé emeli a torony, ez az Isten akaratából ferdén is megálló hófehér csoda. Apró koromban összetörtem a tanítóék pisai ferde tornyát, úgy játszottam a makettel, mintha márványból lenne. Ki hitte volna, egyszer majd a valódi alá jutok én is, mintha azt a régi vétséget akarnám kárpótolni, s az a tudatalatti vezérelt, parancsra kellett jönnöm. Nyerszöld pázsit, rózsabokrok, kövek moháján futtatott repkény, tu- jafák reménye a dóm, a keresztelőkápolna, a sírok csarnokának horizontja. A Campo Santóban címeres neveken, kőlappal fedett holtakon járunk. S megtaláljuk Francesco Traini A halál diadala, 1350 körül készült hatalmas képét.

Tartalmára vall a sorsa, túlnő kora látomásos jelképén, egy huszadik századi rémálom jegyeit viseli magán, a második világháború bombázásemlékét. Máig érvényes figyelmeztetés a középkori kifejezésben: ott az elmúlás az élet minden mozzanatában, s a halál utáni pokoli ítéletben. Beszélhetnek, bájolog- hatnak, simogathatják ölebüket a nők az erdő kies paradicsomában, vadászhatják a férfiak az édes világ vadjait, nem menekülnek a nyitott koporsóban rothadó hullák figyelmeztetése elől. Fölerősíti a döbbenetét a kutyák vészes szimatolása, a lovak visszahőkölő, szügyre feszülő feje, őshüllővé nyúló izgalma. Itt a mindenkire ragályos látvány a valóság, amott az aláhajigált lelkek víziója. Mindig elámulok azon a kéjes szuggeráción, melyben a középkor művészei, írói kitombolják magukat. Dante Pokla, Giotto Utolsó ítélete, s most Traini mindent elárasztó hullaszaga emlékezetesebbé válik a jelentősebbnél, Nicola Pisano szószékénél a keresztelőkápolna fókuszában. Pedig it kezdődik közel száz évvel előbb a reneszánsz a görög oszlopokon, a görög szarkofág folytatása, átváltoztatása által. Ebben a gyönyörű domborműves építményben keresztelődik meg az új stílus. Jézus élete a magasban, oroszlánok hátára rögzített antik oszloplábakon. Innen visz az egyenes út Ghiberti Paradicsomkapujáig, a firenzei keresztelőkápolna bejáratához, és Donatellóig, Celliniig, az egész 15-16. századi zsenialitásig.

Jobban megjegyzem, átélem a felfedezést, mint a megtervezett találkozást útikönyvek és albumok nyomában. Mint Pisában Trainire, a firenzei Uffiziben is véletlenül találtam rá Uccello csataképére. Megmagyarázhatatlan, miért

480