Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)

a hó, hullott ő maga súlyos tele pehelyként, nagy, puha lábnyomokat hagyva teste után, nagyobbakat a lópatánál és ijesztőbbet, mint a szűzhóban a patkóüreg tele a gőzölgő sárga folyadékkal, - itt járt Jula, a bába - rikácsoltak a sihederek, - húzd rá a reteszt! - kiáltott rá az anyja, pedig nemsokára bölcsasszonyra szorult volna - „de nem, inkább senki, mint az, aki az első férfit kitaszította, aki nem bír békén meghalni”, - mert amióta megkeske- nyedett ajkaival kimondta és amint kimondta, már senki sem félt többé a bűnt szájára venni, minden lény tudta és mind visszautasította, eltaszította a fagy, a szél, így húzott keresztül kietlen füstös teleken, már maga is egyetlen imbolygó téli fuvallat a teljes esztendőben, odaállt a folyóhoz és kérte, léphetne be és úszhatna át a túlsó partra azokkal és azok közé - s van-e a bárom világban, aki ne ezek közé tartozna? - akiket ő hozott a világra, lehet az anya alábbvaló a gyerekeinél? - ott áll fóldbegyökerezve, a folyómosta szirt és a réseibe hatolt magok kikelnek, az egyik fává terebélyesedik, nagyobbra jóval, mint a szirt, gyökere is kiáll, a folyóra hajlik, egyensúlyát a kiugró, kígyózó gyökér tartja és viharba szakad, de nő a másik csemete, magját a madár hozta, vihar és szirt, szélbecsavarodott nyárfakorona, kaszálatlanul fonnyadó rét, vacogó kukoricaszár, nyirkos haraszt és eső, eső, szakadatlan, s a szakadatlan kívánság oda, ahová a többi - mi keltette fel benne a vágyat az első férfi után, aki előrement, akit elengedett és aki ezért az alvilágba került, az alvilágba, mint a félemberek és ha semmittudása jutalmaként uralkodott is az alvilágban és az alvilág lakói között, de nem uralkodhatott felettük, mert az uralom a teljesség, mert az uralkodóban minden alattvalója benne van, nem uralkodott felettük, mert félelemben létezett, mint minden lény, amelyik nyelvanyánk tanítása szerint önmagának a fele - elhagyni e világ partjait, mi kelthette benne az űző vágyat? a férje iránti részvét? ki hinne ilyesmit, hiszen a részvét tejének megeredése már magában elég lett volna ahhoz, hogy a partra idézze a szárnyasbokájú, a sugár csolnakos ladikját és már vitte volna az egyre bővebben áradó tej visszavonhatatlanul, vagy az üdv után való tikkadás, egésznek lenni? és megirigyelte a koporsó virágözönében fekvő szülöttei nyugalmát? de hihetett-e a halál üdvöthozó, a halál egésszé varázsoló erejében, ő, aki maga volt a siratóasszony és ahányszor csak siratott, azt siratta, hogy abányan, annyi felé, Jula, a bába jól tudta, hogy a virág kábító illata az átlépést könnyíti meg azok számára, akik már maguk is csak egy illanó illat, ahány, annyi féle, ahány, annyi felé, és azt is tudta, hogy minden áldozó lénnyel ellentétben a virág önként áldozza fel önmagát az elköltözött szolgálatára, vagy a tarkuló szőlőhegy fuvallata sodorta bolyongásba fürtjeit? - ugyan mi különbséget látott volna a virágzó, vagy az érő szőlőtőkék között Jula, a bába, aki mindentudásának határán ismerte az év sebeit, és mégis, mégis ő, a színtelen, ennek a határtudásnak a ködében ért ki az évszakokkal festett útra, kapuja a távozók utáni vágyakozó tekintet volt, amelyben egyszerre felvillant az, amit a sírástól elborított szemek világéveken át sem vettek észre, a távozók egyszeri és egyetlen, sem a geometria arányaival, sem az álomformákkal, sem a hangok kibomló réte40