Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
geivel nem mondható jegye s amelyet most, az eltávozott helyén világosabban érzékelt, mint annak a világbazuhanása idején a pozidónia-szőkéből erős feketére váló fürtjeit, a megszokottnál egy oktávval magasabb sikoltását s a valamennyinek egyformán görcsbe szorított öklöcskéjét és - hogy van az, - kérdezte Jula, a bába, a tápláló és sirató anya, - hogy van az, bármilyen magasra is nőjenek a lények a világban, lettek légyen bár fadöntők, vagy országbírók, vagy akár nemzetesasszonyok, távozóban valamennyien moso- lyognivalóan apró és könnyű játékszerek, mint valami dióhéjbölcsőben - az új bölcsőben - hasított fel benne, s ha gerincén nem fut végig, koponyáját repeszti szét a megértés villáma, és a felettük lebegő s velük már eggyé vált nevükben rejlő stigmáról és kicsinységükről, boldog és ringó kicsinységükről, létüknek jellé sűrűsödött valóságáról reá emlékezett, hogy íme ezek a távozók itt egytől egyig mind megszületett lények - de ki szül meg engem és megszületek-e én valaha a távozásra, ó, ti egyedül irigylésreméltók, mindnyájatokat ismert már valaki, ti, akik azáltal, hogy voltatok, már jellé és a világ részévé válva nyugodtan távozók, világkorszakok változása nem töröl ki emlékezetem életontó fészkéből, de ki szül meg engem - és úgy, amint az imént a halálért, úgy könyörgött most és járult sorban gyermekei elé alázattal az emberi születésért, - ó, én minden lény között egyedül nyomorult, akinek nincsen formáló szülőanyja, nincsen a földi folyamok rohanását elmetsző bábája, nincsen égi vizekkel tápláló atyja, nincsen porhanyó földdel betakaró gyermeke, én vagyok az, aki névtelen és jeltelen bolyongok, az árnyék, a barlang, a berek, az istálló mind befogadja az anyát, ha szülni akar s mind oltalmazza a megszületett kisdedet, de az anyát, aki maga sóvárog fényre születni, bolyongásától meg nem szabadítja senki - s könyörgésében a meleg és süket rejtekhelyeket maga mögött hagyva, örökös télben irgalmat hajszolva, derekán a föld terhével, örökös télfúvás kendőjében nem vette észre, hogy már régen a tavaszi ködben lépked, a szülőodúkat kérlelve nem vette észre, hogy kiért a rejteket nem ismerő, a nárciszokat nyitó ny sai rétre, amelynek határa az égi kék s amelynek határa annyiszor érinti a réten járó homlokát, ahányszor az egy szál nárciszért lehajol, kiért a nysai rétre, amelynek határa annyiszor jő elébe, ahányszor virágszedés közben feláll és egy korty szikrázó levegőre szomjún mellét kifeszíti, mint Jula, a zarándok bába, aki a télben járt és nem vette észre, hogy a tavasz leolvasztotta testéről a telet és számlálatlan holdjáratok óta először megállott, talpa alatt harmatos szirom tapintását érezte - nárcisz, - suttogta és leszakította a lába nyomában nyíló virágot, - nárcisz, - lehelte és lehajlás közben derekáról valami súlyos a földre zuhant, a bábatáska volt, — nárcisz, - szólt újból, ezt is leszakította, most az altesti fájdalmakat ejtette földre, és aki valaha erdőmélyen gombát keresett, jól tudja, hogy csak az elsőt nehéz megtalálni, a többit már mintha tekintetünk tenyésztené, és aki ibolyát böngészett erdőszélen, jól emlékezik, csak az első szálak rejtőznek szemünk elől, azután már mintha ibolyaér nyomán haladnánk, de a nysai tisztáson, ahová a mi városunkból egyesegyedül Jula, a bába jutott el, a nárciszfényben táncoló 41
