Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Kiss Sándor: Egy szobrász emlékezései I. rész

tanultuk a történelmet is, na meg élesen láttuk a napi politika különböző megnyilvánulásaiban a rákos kinövéseket.

Nagy életiskola volt a kolozsvári osztályom. Románia minden területéről gyűltünk össze, Moldvától az Ó-Regáttól, mindenhonnan jöttek akkor Észak- Erdélybe, elcsángált magyarok, hozva magukkal fiukat, kit ugyanoda írattak be, ahová én is jártam. Óriási előnyben voltunk mi, kik magyar iskolába jártunk, azokkal szemben, kik tanulásként sohasem használták anyanyelvűket. Sokat kellett nekünk segíteni, sok türelemre volt szükség, hogy megváijuk míg lassan felzárkóznak hozzánk. Kik az Anyaországból érkeztek, nehezen értették meg, hogyan lehet, hogy valaki remekül beszél magyarul és írni nem tud, ugyanakkor olvasni is nehezen ezen a nyelven. Mit édesanyjától, apjától tanult meg tökéletesen, mint ők. Emberi társadalmi tanulmányaimat ez az osztály adta a gyakorlatban.

Osztályunk társadalmi helyzete is a menekültek zsebe tartalma szintjéhez tartozott: szegény volt. Igazán jómódú szülőnek egy-egy tisztviselő gyerek szülei számítottak, mint jómagam is, kiknek családjuk anyagi feltételei nem biztos, hogy jobbak voltak mint az iparosszint, csak talán a szellemi indulás és igény más. Később ezekért az előzményekért is erőszakos megoldás az élet bármely területén, bennem mindig fájdalmas élveboncolás, önzés, harácsolás, kirekesztés, megalázás, pusztítás borzalmát is jelentette. Korán megtanultam mindezt, azért is idéztem ennél a világnál tovább. Persze korántsem annyit, mit le tudtam volna írni, netán érzékeltetni, mit jelentett ott felnőni, onnan jönni azokban az eléggé zavaros időkben.

A katonáskodást némi ügyeskedéssel megúsztam. Persze az akkori viszonyok között ez igen nehéz volt az eldurvult, kemény, számonkéréses ingoványbán. Csak jóindulatú és bátor orvosok segíthettek, de őket is gyakran semmibe vették a fegyvert csörgetők, német gazdájukat szolgaian kiszolgálók, és lecsukták a doktorokat parancsmegszegések kijátszása miatt.

1945 őszén úgy határoztunk szüleimmel, hogy nem akarunk másodrangú honpolgári életet többé. Már csak én voltam velük, nagyobbik bátyám megnősült, ott maradt Erdélyben mint tanár. Középső bátyám valahol nyugaton volt hadifogságban, így mi csak hárman új életet kezdtünk Kismagyarországon. Később megérkezett nyugatról Jenő bátyám, így már négyre nőtt újra a családi létszám. Apám, anyám boldog volt, mondván megnyertük a háborút, mindnyájan megvagyunk, élünk. És ez akkor nagyon nagy dolog volt. Semmink sem maradt, de életünk volt és akarásunk is az élethez.

Ehhez az új élethez persze az kellett, hogy elhagyjuk végleg Erdélyt. Itt meg kell állni egy pillanatra. Ez nem volt olyan egyszerű, mármint belülről, érzelmi síkon. Bizony olyan tüskés érzelmi ösvényen kellett magunkban áthaladni, amit csak az érez, aki valaha is elhagyta Erdélyt. Akkor tudtam meg, és tudtuk meg, hogy egy zárt világ ez a Kárpátokkal körülzárt terület, és a Királyhágón végleg áthaladva eljönni, soha-soha nem múló fájó, égő sebet süt szívünkbe és homlokunkra is. Senki sem mentes ez alól, vagy ha igen, az soha nem élte őszintén életét ott, és nem is fogja értékvonzódását kifejleszteni magában semmi iránt többé.

Ahogy a marhavagonból ki tudam szállni, egyenesen az Andrássy útra mentem, és jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolán. Már ment az oktatás, de a háborús időkre, az összevisszaságra való tekintettel egypárunknak még

438