Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
barna mázas, a lángtulipános, a füles gombok mind ott, együtt - a barlangot nem önti el az ár? az apró karosszék, a palaasztalka nem mállik iszappá? dehogy is, az is ott a messze tengerben, a palatányér, a bögre, mind amit neked gyúrtam, ott nem reped meg, tengerben a barlang meg a gyík is, fején tündöklik a csillag, a gyémántpor, az elúszott szandál, nem hiányzik ott semmi, gyere, el ne engedj, jó szorosan, siessünk mi is, együtt a szaladó vízzel, siessünk elébe, mindjárt itt lesz, jön papírcsolnakon, tudod mily szépet hajtogattam, vacsora után kockás papírból hajtogattam (nézze meg az ember, hát szabad kitépni a számtanfüzet lapját), szaporán Rózsi, szaporán, rakd a lábad szaporán, hallod, közeleg, az óriás öbölben hajtja a szeleket, fütyül nekik, hozzák gyorsabban, Mari mondta, mikor a kenyeret kovászolta (szüntelen a konyhában lebzsel ez a gyermek, az a lány meg tücsköt-bogarat töm fejecskédbe), Mari tudja, halsebesen siklik az őszi vizen, bárkája habtükröt borzol, jön, közeleg, arannyal rajzolt juharlevélen, vizen járó hintalovon, kettévált dióhéjban, kacskaringós csigaházban, egy bezárt kagylóhéjban, nézd csak, ez a juharlevél a tenyerem ilyenkor mindég ősz van, bíborba enyhülő szép meleg, örök délelőtt, a dűlőút, a hártyás, áttetszővé ritkult, remegő akácsor, a süppedő part, az égen magát óceánnak látó csermely, a csermelyben a maga teljes körét látó ég, a kettő között az utolsó költöző, köröző fecskék, a fold az esztendővel súlyosan jóllakott, a napot sehol sem láttuk, minden tele volt nappal és csordult de mi a tányérkerek napot akartuk és a hídfeljáró horpadt deszkáján a megülepedett esőlétócsában dobbantottunk, a dobbantástól a fehér zokni ráncosán szaladt bokánkra s a második dobbantásnál már sarkunk alatt tapostuk agyagos szárát (hol sározhatta be magát ez a gyerek ilyen száraz időben), nem baj, nem az igazi és dobbantottunk újból, mert a hídépítő titkát akartuk, a villásfecske szárnyán villanó királyfit akartuk, fűzág vesszővel a vizet sulykoltuk, gázoltunk a híd alatt a morajlásban, s ha erejével nem bírtunk, ha megcsusszantunk, egy-egy türelme súlya alatt mozdulatlan síkos kőre guggoltunk, csak fentről meg ne lássanak, jaj, meg ne lássanak, húzd szemedre a ködpalástot, ne lássanak, akik - ők fent a hídon, meg ne lássák a habokból felbukkanó halacskát, a vízszín alatt sikló pisztrángot, ha meglátják megdermed, ha megdermed, a víz fehér hasával felfelé veti partra, ha megdermed, nem változik felhővé, nem hoz üzenetet tőle, nem változik madárrá, nem viszi üzenetünk hozzájöjjön már, siessen, itt ázunk, didergünk, őreá várunk, nem, mégse látnak, senki sem járhat a hídon, cipőnk vizes, hajunk csapzott, szorosabbra húzd főkötőd, láthatatlanok vagyunk, Rózsi ne fröcskölj, fogódzkodjunk jól össze, csendben, nem láthatnak, nem bánthatnak ők----talán B arabás, a nagykovács eltolta a követ, erre jár és ránk dobja, ők, örökösen fel-alá, talán a Búza utcából jöttek ők, hunyd már szemed, ne lássanak, 424
