Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
medrükből kicsalja, így történt akkor is, új, idegenektől tanult, idegen és nehéz számításokat kellett végeznem, amelyekben a számnak a jelentése önmagával való azonosságát már elvesztette, igen, a világ kettévált, s hogy ezt be is bizonyítsa, mindazt a kettősséget, amelyben eddig is, de legalább a forrásmosta arccal éltem, mindezt a kettősséget az események otrombaságával példázva, a mohatapintású és repkényillatú kisvárosból a riasztó talányok nagyvárosába, a mentaillatú patak mellől a sötétsodrú folyam döngő hídjára, a varázslatommal fékezhető rémek helyett ismeretlen rítus táncát járó démonok uralma alatt rideg és barbár világtájra vetett, s mint a lezuhant padozat talajvize alá süllyedt lepke, Jula, a bába egyre tornyosuló alakja az otthonhagyott, mind távolodó és szélesedő és saját gyökerei felé terjeszkedő világban mérhetetlenné dagadt, abban a világban, amelynek a nagy törvénye a szülőket összehozza, majd ugyanaz a nagy törvénye szétszakítja és valóban szakította s a börtönt, amelyben apám élt, kőkerítésből köré is fonta, míg a mi döcögős, cókmókos és lihegő napjaink a félelemmel fűtött vagonba berakattak, körül szuronyokkal, őrökkel: micsoda megkönnyebbülés! a szimbólumok végül megfoghatóvá formálják lelkünk tépő, háborgó figuráit, - ám a maga alakjának csodálatos megnövekedését (nem az én képzeletemben, nem mintha ennek nem lenne valóságértéke, hanem abban a príma matériában, amely képzeletünknek valóságát is kölcsönzi) Jula éppúgy nem sejtette, mint annak idején a földalatti finom kék patakokkal márványozó kezében a fekete rózsát, csak hozta, valamint nem sejtette nevem világévekben csengő rezonanciáját, önmaga növekedését sem vette észre, holott ő is ott állt a búcsúzók között a vagonajtónál, de a virágcsokrot jobb karján hozta és akkor nem is különbözött az a többiekétől, nem eszmélt rá, hogy elválunk, nem, hogy együttmaradunk, valamint eddigelé sem jutott eszébe, hogy egy talajnak a növényei vagyunk, sajátos gondolkozása magának a végső következtetésnek, azaz a ténymegállapításnak a hiánya volt, az utolsó lépés keresésének és megtevésének szüksége fel sem merült benne, az ilyen emberről a szokás nyelve azt mondja: „nem gondolkozik”, holott a gondolat őbenne is végiggondolja önmagát, mégpedig elhatározó erőfeszítés nélkül önkénytelenül élj viszi, és így van, hogy így és ezért a dolgok vele a saját sorsa szerint történnek és a dolgok a saját sorsává válnak, és így van és ezért, hogy ő az áhítatos és az átkozó, a belenyugvó és a lázadó, és így és ezért van az, hogy segíteni kell neki, segítettem is neki, amióta csak segített ő nekem az időben megszületnem, segítettem, végül valakinek csak kell tudni azt, ami történik, „aki tudja, nem tudja, aki nem tudja, tudja”, de aki valóban tudja - ó, melyik a kettő közül? - akiben a tudás és nemtudás nem takarják egymást, akiben a kettő áttetsző piramisba szökkenve a világnak középet ajándékoz, az tudja és az van, de hol volt még a világ közepe! - a négyszer betöltött nyolc évem a piramisnak még csak az alapja, s tudván, hogy a felépítés kötelező - az alapok, - a pincefalak,----minden ekelőtt a pincék rendje! - a négyszer betöltött nyolc évem születésnapján elmentem hozzá búcsúzni, nem úgy búcsúzni, mint ahogy akkor, állomáson, 35
