Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
rokonokkal, csöpögő orral, a szenzációéhes rettegés szédületében, fehérbárány hímzett bundácskában, mint akármelyik kis leánytestvér a szülőföldön, hanem úgy, mint immár senki mással összenemtéveszthető ember, aki tudja, hogy ha nem akar folyondárrá változni, hódolatát az anyafóld előtt le kell rónia, most már én szólítottam meg kötényét érintve, de nem ismert meg, tekintete, akár az Aratószűz folttalan egén a kósza felhő, lágyan és a súlytalan testek céltalanságával úszott el fejem felett - én vagyok Kóré, a leányod, - hiába, ismételte ugyan szórakozott jóindulattal a nevet, nyilvánvalóan már nem tudta a sok hasonhangzásútól megkülönböztetni és úgy rémlett, hogy érdeklődése inkább azokra a később elmosódó, vagy átalakuló jellegzetességekre tapadt, amelyek csak nyolcadik évünk betöltése előtt élesek, így rémlett, mivel jól tudta, melyik gyermeke született fél ujjnyival hegyesebb fülcimpával, melyik sikongott egy lélegzettel kitartóbban és melyik vesztette el születésekor az óceánból magával hozott szőke pozidónia-tincseket, hogy tüstént erős feketével váltsa fel, és az is valószínűnek látszott, hogy ezek a jegyek számára örök szignatúránkat jelentették, ha nem is tudta azt később a nevünkben rejlőkkel összekapcsolni, most is csak vakon ismételte hullámzó gyöngyház hangon - Kóré, Kóré -, de csak kétszer, mire harmadszor, valóban szemembe nézve felismerhetett volna, már a tél felé fordult és egy fiúgyermeket segített a világra, s tovább serénykedett a szülőszobában, ahová hívták, gyorsan és nesztelenül, de volt, akit a mezőn talált, a belső szobákból, vagy akár a mezőről, mindenünnen vitt magával emlékbe egy darab köldökzsinórt, s azt a maga főztjével oldhatatlanná téve, megszárítva füzérként viselte nyakán és nyaka olyan alázatos teltséggel hajolt, mint késő ősszel az érett napraforgó súlyos fejétől megtörött szár - „nem emlékszem”, - suttogta elfordu- lóban s én attól tartva, hogy aki nem búcsúzik el az egyik állomáson, az jogtalanul utazik a másikra, és a búcsúzást a felismeréssel azonosítva (ó, ha akkor tudtam volna, hogy az állomások felismeréseinknek csupán fokozatai és ha egyszer teljesen felismertek bennünket, tovább nem időzhetünk!), ebben az éretlen buzgalmamban tehát felfedtem előtte a gömbölyű rózsaszirmot, közepén az apró gödörrel - „milyen szép!” - csodálkozott, és valóban, mintha magam is csak most láttam volna először, milyen tökéletes az élő forma, tüstént megismertem a nyakán, melyik gyönggyé fényesedett zsinórdarabka illik hozzám, de az ő szemhatárát ez a méret már túlhaladta - „nem ismerem, nem emlékszem” - ismételte színtelenül, majd bágyadóan hozzátette - „ilyenkor már mind egyforma” - és tovább fitogtatta a nyaklánc szemeit - „látod, ezt mind én hoztam világra!” - s miközben a szikkadt, a már csörgő-fényesre súrolódott béldarabkákat a fiatal holdkaréj íve szerint hajló nyakán mutogatta, hirtelen egy göndör újszülött köldökzsinórjából vágta le az emlékgyűrűt és nevetése a zenetermekben sohasem hangzó, mégis valódi harmóniában vegyült a nyakán himbálózó lánc tompa csengésével - „lám, milyen!”-fektette tenyerére új gyöngyszemét - „de már elég, elég” - és felajánlotta, hogy lépjek a helyébe, így mondta: „valaki kell, hogy a világ el ne fogyjon” - de én egy lépést hátráltam és fejemet útikendőmbe burkolva válaszoltam: 36
