Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
értelem és ügyesség hermészi ajándéka járhatta át minden ízét, fürge lába, még alig hívták, máris ott volt, könnyen, csak úgy a házak és a dűlőutak között surranva, gyöngén lebbenő hullámot hagyva maga után, és mégis, egy kétségtelen hiánya, az, hogy önmagát sohasem ismerte meg - mondogatta is a hiú lányokkal kötődve: nekem nincs tükröm, csak úgy, úgy érzésből felcsavarom a kontyom és indulok, - ez a már tudásalakot öltött tudatlanság, ez a már igenné vált nem az ellenkezőre utalt, és így az, hogy ő, aki úgyszólván valamennyiünket az anya helyett megszülve nem született meg, szinte kizárttá tette neveink végzetes súlyának és titkos fényének ismeretét, és úgy gondolom, örökös útján bármilyen könnyű mosollyal és okos léptekkel szárnyalt is vele Hermész, ő maga mégis inkább a holdhoz imádkozhatott és szövetségesének a holdat, a nevek felfalóját tarthatta, de vajon én, hogy én ismertem-é? - és amikor erről a kislánykori állapotról emlékezem, az én-szó valamennyi kislány-társamat jelenti, a pajtásokat, akikkel közös, meg nem nevezett titkunk jegyében szövetkeztünk és csacskán csicseregtük, csipogtuk egymás nevét, és jelenti azokat, akikkel a felnőttek érthetetlen játékszabályainak engedelmeskedve nem volt szabad játszanunk és akikkel titkunk közös fonala jóllehet még szorosabb volt, jelenti mindnyájunkat, akiket a föld ugyanazon termő nyarán fogadott vendégségbe a csillagzatról s akik mielőtt a bábaasszonyt megláthattuk, egymástól ugyan miben is különböztünk volna? - ezért, amidőn az érettkor kapujában gyermeki áhítattal így idézem Jula, a bába emlékét és azt mondom: én, nemcsak a tehetetlenséget jelzem, amely ebben az időben még nem engedett kortársaimtól elválnom, hanem a kortársak iránti rezdülő gyengédséget is, - eszerint felelek tehát a kérdésre, ismertem-e én őt? meg kell vallanom, megismerése ellenében mindent elkövettem, bár házunkba is eljárt, rendszerint a kora délutáni órákban, mielőtt a tekintélyesebb vendégek jöttek volna, kaláccsal, tejeskávéval kínálták ilyenkor, engem kiküldtek a kertbe: „szedjél Jula néninek virágot!” - milyen szívesen rohantam ki és szedtem is ügyetlen, rövid szárú margarétákat, s azután usgyi, be a filagóriába, a rejtekembe, ám nyolcéves koromban, öcsém temetésén ott állt és ő volt az egyetlen, aki a gyermekravatalra sötét virágot helyezett, vörösrózsát, azt a feketét, amellyel a testvérországban hasonmása, a virágfestőnő dobta meg a rettenés szemhunyorításában a pokol kapuját, de anyámnak s a házunkban szaporaszavú fehémépnek hiába mondtam, csak rámpirítottak - „ne bolondozz, ő a kisfiú születésekor volt ott!” - nem hittek nekem, holott nyolcéves voltam, de már régen, talán amióta nyolcig tudtam számolni, nyolcanként számláltam a kerítésléceket, nyolc babám volt és a kilencediket, a gyönyörű Rozáliát középre ültettem, a koszorú szívébe, és amikor a tizedik karácsonykor, a tizedik babával a csillag feszülő ragyogása fokozhatatlanná vált, akkor, a tizedik karácsonykor szétrepedt körülöttem a gyermekkor korsója, a korsóban a nyolc nádszálból fonott, nyolc óriás nyolcféle hangjára himbáló függőágy: a világerők szemfényvesztő mutatványa, a valótlan hatalmi állások még valótlanabb helycseréje a családokat, az országokat, a valódi számokból font gyökerekben már-már megerősödőket 34
