Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Lőrinczy Huba: Ortega és Márai - Adalékok egy szellemi vonzalom históriájához (tanulmány)

s eme felfogás jóval közelebb állt a Wittgensteinéhez, mint az Ortegáéhoz68. - Láthatjuk: a szellemi rokonság nem jelent maradéktalan azonosságot, ám egy fontos és meglepő összefüggést nem érintettünk még. Akár a többi egzisztencialista filozófus, Ortega is nagy figyelmet szentelt a választás kérdésének69, s a harmincas-negyvenes évek több Márai-könyve szintén a választás, a döntés szituációjában ragadta meg hőseit. Oly művek tartoznak e vonulatba, mint például A sziget, a Válás Budán, a Szindbád hazamegy, a Vendégjáték Bolza- nóban ésAgyertyák csonkig égnek, s jellegadó elemeik alapján krízisregénynek nevezhetjük őket70. Cselekményük roppant szegényes, fiktív idejük feltűnően rövid (egy nap, egy hét), némelyikben erősen beszűkül a tér is, ám ami a legfontosabb: a hősök rendre válságszituációba, határhelyzetbe kerülnek bennük, s végtére így vagy úgy választanak is. A Pacsirta és az Aranysárkány Kosztolányija már művelte ezt a regénytípust, világhírre azonban a francia egzisztencialista alkotók, Malraux, Sartre és főként Camus vitték. Márai ez utóbbiaktól függetlenül (sőt: Sartre és Camus előtt!), föltevésünk szerint Ortega y Gasset segítségével talált reá erre a modellre. Bajos képzelnünk, hogy a filozófus magyar tisztelője mesterének épp a regényről szóló esszéjét nem ismerte, avagy olvasta ugyan, de mit sem okult belőle. Bajos ezt képzelnünk, mert Ortega feltétlen tekintély volt Márai számára, mert választott élethivatása és intellektusa teoretikus munkák tanulmányozására (is) ösztökélte, mert kortársai közül például Szerb Antal is fölfigyelt a Gondolatok a regényről című fejtegetésre, s az 1935-ös Hétköznapok és csodák lapjain magasztaló hangsúlyokkal emlegette71, ám leginkább azért bajos ezt gondolnunk, mert az esszé vezéreszméi megfeleltek epikusi adottságainak, s igazolták elméleti megfontolásait.

Az Egy polgár vallomásainak szerzője sohasem izgalmas és fordulatos meseszövéséről volt nevezetes. A harmincas-negyvenes évek fordulóján számos kritikusa fel is rótta neki a cselekménykoholó invenció vészes apadását, de már Karinthy Frigyes 1934-es, A sziget című regényt méltató írásában is e kitételre bukkanunk: (Márai) „Azon a határon jár, hogy az epikum anyagát, a történést teljesen félretolja”72. Korunk irodalomtörténésze eleve meglévő adottságnak tekinti a fabuláié kedv felötlő hiányát, mondván: „Márai alkatától távol állt a cselekményesség. Amikor fordulatos történést igyekszik teremteni, a »kaland« többnyire külsőséges marad”73. E magyarázat föltétlenül igaz, ámde aligha teljes. Egy Máraihoz hasonló tudatosságú és olvasottságú alkotó aligha csupán tehetsége természetéhez idomul, amidőn lemond a leleményes meseszövésről. Nem árt idéznünk őt magát: „...lelkesen és öntudatosan vagyok cselekményellenes”74. A magunk részéről úgy találnék: túl az alkati adottságon, írói tűnődések és tapasztalások sokasága, illetőleg - s itt kell újfent Ortegára gondolnunk - regényelméleti tanulságok is indokolják epikájában a fabula visszaszorítását. Szükségtelen tán részleteznünk, hogy századunk valóban emlékezetes regényeinek zömét sokkal inkább jellemzi a cselekményte- lenség (vagyis a külső események erőteljes redukciója), semmint a cselekményesség; elég, ha arra utalunk, hogy Márai választott írómesterei - Thomas Mann, Marcel Proust, Krúdy Gyula - éppen nem áradó bőségű, lélegzetsza- kasztóan izgalmas meséikről híresek. Az ő példájuk, fabulasorvasztó epikusi gyakorlatuk minden bizonnyal meggondolkodtatta s befolyásolta a maga praxisában Márait, ám ahhoz, hogy „...lelkesen és öntudatosan...” legyen „cselek372