Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Lőrinczy Huba: Ortega és Márai - Adalékok egy szellemi vonzalom históriájához (tanulmány)
ményellenes”, alighanem teoretikus inspirálója is akadt. Könnyű föltennünk: ezt a szerepet nem más, mint Jósé Ortega y Gasset töltötte be, Gondolatok a regényről című, 1925-ös esszéjével. E pazar és szellemes okfejtés bevezetésül a műfaj „alkonyát” konstatálja. Ortega szerint jószerével elfogytak a felhasználható tárgyak, „Új motívumokat találni gyakorlatilag lehetetlen”, s az olvasói érdeklődést felajzani is mind nehezebb. Ilyképp: „...a regény műfaja, ha nem is merült ki maradéktalanul, elérkezett utolsó fejezetéhez, s elfogadható tárgyban oly hiányt szenved, amit az írónak a regény felépítésében szerepet játszó egyéb elemek tökéletességével kell kiegyenlítenie”. S mik volnának ama bizonyos „egyéb elemek”, amelyeknek tökélye kárpótolhat a veszteségért? Ortega három tételben foglalja össze a modern epikusokhoz címzett tanácsait. Elsőül: a regényírónak a cselekmény radikális zsugorítására kell törekednie, hogy műve ne extenzív, hanem intenzív legyen, „...a mese, minthogy csak mechanikus elem — másutt: »külső állvány«, »mechanikus támasz« —, esztétikai szempontból holt anyag, s így a minimumra kell csökkenteni”. - „Téved, aki azt hiszi, hogy az intenzitás eléréséhez nélkülözhetetlen sok esemény elbeszélése. Ellenkezőleg: kevés szükséges, de ezeknek végletekig felaprózottaknak, tehát valóságszerűeknek kell lenniük. A regény nem kalandoknak egymásra halmozásától lesz sűrű, hanem minden egyes kaland legkisebb részletének aprólékos ábrázolásával. - A cselekmény összevonása térben és időben (...) ma gyümölcsöző segédeszközként újul fel, hogy a belső tömöttséget, az atmoszférikus nyomást a regény belső térfogatában állítsa helyre.”-, ,A regényszerűség lényege (...) nem abban rejlik, ami történik, hanem épp abban, ami nem történés.” Másodszor: a mű fiktív univerzuma semminő vonatkozásban nem állhat a valóságosan létező univerzummal; hermetikusan magára záruló, önelvű, öntörvényű kozmoszként kell funkcionálnia. „A költő taktikája abban áll, hogy az olvasót elcsábítja valódi, igazi világának köréből, és foglyul veti abba a kis, erősen elzárt, képzelt világmindenségbe, ami a regény belső világa.” — „...a szerzőnek be kell vinnie bennünket regényének zárt életterébe, s azután elvágni a visszavonulás minden útját. (...) birodalmát légmentesen kell elzárnia, egy léknek vagy lyuknak sem szabad a valóság csillogását behatolni hagynia”, ugyanis ellenkező esetben „...a problémák és szenvedélyek, amelyeket elénk tártak, nagyságban és intenzitásban oly nagyon összezsugorodnak, hogy elveszítik minden csábító erejüket.” Harmadszor: az így születő, intenzív, feszült atmoszférájú, „aprólékos” regénynek mindenekelőtt a fiktív hősök pszichológiájával kell foglalkoznia. „...a regény anyaga elsősorban alkotó lélektan”, s a bemutatott „...lelkek - nek nincs okuk olyanoknak lenni, mint a valódiaknak; elég, ha elképzelhetőek, lehetségesek.” - „Nem buja, dús mesék koholásában, hanem felfigyelésre érdemes lelkek kitalálásában látom a regény műfajának ígéretekkel teljes jövőjét” - jelenti ki esszéje zárlatában Ortega y Gasset75. A legkevésbé sem tisztünk ezúttal e szuggesztív fejtegetés igazságtartalmának, teoretikus érvényének latolása, annál inkább kérdjük: vajon nem ez a gondolatmenet adja a Márai-féle - oly jellegzetes - regénymodell elméleti hátterét? Eme különös, karakterisztikus alakzat a harmincas évek közepén s épp A szigetben formálódott meg először75, hogy tökéletesített változataival — felsoroltuk őket - még hosszú időkön át találkozhassunk. Úgy tűnik föl nekünk: írói alkatának s választott írómestereinek sugalmai mellett Ortega y 373
