Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Lőrinczy Huba: Ortega és Márai - Adalékok egy szellemi vonzalom históriájához (tanulmány)
kereső volt16 - Márairól korántsem mondhatni el ugyanezt. Unamuno ontológiája több ponton is érintkezett a misztikával17 - Márai viszont öregségében is fennen hangoztatta: „Nem értek a misztikusokhoz, alkatian idegen számomra minden misztika”18. A spanyol gondolkodó eredendően komor, tragikumba hajló létszemlélet kifejtője volt (példázza ezt legfőbb m űve,Atragikus életérzés) - a magyar írót azonban (noha sosem jellemezte holmi felhőtlen optimizmus) csak a végzetes emigráció idején kerítette hatalmába ez a fölfogás. „Unamuno az érzelmek, a szenvedélyek, a hangulatok nyelvén beszél, mondanivalóját a sokszor szándékosan felkorbácsolt szeszélyes csapongás vezérli...”19 - Márai tudatosan tartózkodott mindettől, maradéktalan egyetértéssel citálván Jules Renard-t: „A világosság, az érthetőség az író udvariassága”20. Folytathatnók még bizonnyal, ám kitetszik tán ennyiből is, miért nem a személyesen ismert Don Miguel egzisztencializmusát vallotta a magáénak Márai. Más magyarázat kínálkozik Martin Heideggert és Kari Jasperst illetően. Igen valószínű, hogy kettejük munkáit csak az elemi erejű Ortega-élmény után fedezte fól magának Márai, s elmélyedvén bennük, korántsem vadonatújnak, hanem régebbről ismerősnek tetszhetett neki az általuk fejtegetett egzisztencialista problematika. S gyanítható az is, hogy — akár Unamuno esetében — inkább taszította, mintsem vonzotta a magyar írót a német filozófusok nyelvezete, kivált a Hei- deggeré. A franciák, Sartre és Camus művei csupán a második világháborút követően kerülhettek Márai kezébe. Túl sok újdonságra aligha lelt írásaikban, programos ateizmusuktól, „nihilizmusuktól”, az „angazsált” emberbe és irodalomba vetett hitüktől pedig ingerülten elhatárolódott21. Jósé Ortega y Gasset viszont - szemben a többiekkel - mindenben megfelelt Márai igényeinek és várakozásainak, habitusával csakúgy, mint filozófiájának kérdéseivel és válaszaival, stílusával csakúgy, mint magatartásával. Nincs kétség: valóban spirituális rokonok voltak ők ketten. Ortega azt a „mediterrán” szellemiséget képviselte, amelyhez Márai olyannyira vonzódott, efféle léleknek tartván önmagát is22. Ortega eredendően kartéziánus (bár a tiszta racionalizmust korántsem abszolutizáló) gondolkodó volt23 - Márai hasonlóképp. A spanyol bölcselő ateizmusa nem zárta ki, noha nem is tételezte Isten létezését24 („...pogány és katolikus egyszerre...”) - a magyar író felfogásához - leszámítva életének alkonyát - fölöttébb közel állt ez. Ortega ízig-vérig européer volt - Márai szintúgy. Ortegában békén megfért a fölényes készültségű szaktudós, az egyetemi professzor a redakciók zaját-füstjét igénylő zsurnalisztával25 - ugyanily békén fért meg Máraiban a professzionális szépíró az elhivatott publicistával. Megannyi rokon vonásra bukkanunk a két nagyság észjárásában, előadásmódjában és stíluseszményében is. Ortega műveit egyszerre jellemzi a gondolati szigor, a fegyelmezett, világos vonalvezetés, az anyag mesteri megmunkálása26, valamint a nyelvi elegancia és játékosság, a mindenkor plasztikus és élvezetes kifejezés, a csillogó, szellemes, meghökkentő ötletek és fordulatok garmadája, a csípős irónia, nemkülönben az erős aforisz- tikus hajlandóság - ezért is volt legigazibb műfaja a filozófiai esszé. Nemde hasonlókat állíthatnánk Márai Sándor munkáiról is? Következik az előzőkből, hogy Ortega nem csupán a választottak szűk köréhez, a céhbeliekhez szóló filozófus, hanem — a szó legnemesebb értelmében - populáris gondolkodó, ki „Spanyolország tanítója” kívánt lenni27 - akár Márai, ki szintén nem a keveseknek, az avatottaknak szánta könyveit, hanem minden fogékony olvasónak, 368
