Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Witold Gombrowicz: Kozmosz (regényrészlet) (Körner Gábor fordítása)
Végül megpillantottam. Nagyot néztem. Ludwik épp egy teáskannát mutatott Lénának. Egy teáskannát. Lena egy kis széken ült az asztal mellett, hátára egy fürdőlepedőt terített, mint valami hatalmas sálat. Ludwik mellényt viselt, állt, kezében a teáskannával, és mutatta a lánynak. Amaz rápillantott a teáskannára. Mondott valamit. Ludwik is. Egy teáskanna. Mindenre fel voltam készülve. De teáskannára nem. Meg kell érteniük, mi is az: utolsó csepp a pohárban. Mi is az: „na most elég volt”. Létezik valami olyasmi, mint a valóság túlzott bősége, immár elviselhetetlen felduzzadása. Ennyi megszámlálhatatlan tárgy után, tűk, békák, veréb, fadarab, kocsirúd, tollhegy, citromhéj, kartonpapír, etcetera, kémény, dugó, repedés, ereszcsatorna, kezek, galacsinok stb., stb., göröngyök, háló, drót, ágy, kavicsok, fogpiszkáló, csirke, kiütések, öblök, szigetek, tű satöbbi, satöbbi, elég, megcsö- mörlöttem, s most még ez a se szó, se beszéd az égből pottyant teáskanna, csak úgy külön, gratis, mint a zűrzavar luxusa, a káosz pompája. Elég. Összeszorult a torkom. Nem nyelem le. Nem birkózom meg vele. Elég volt. Vissza a házba. Levette magáról a törülközőt. Nem volt rajta blúz. Szíven ütött mellének, karjának meztelensége. Meztelen felsőtesttel most elkezdte letűrni a harisnyáját, a félj megint megszólalt, a lány válaszolt, letűrte a másik szárat is, Ludwik feltette a lábát egy székre, és kifűzte a cipőjét. Mégis megálljt parancsoltam magamnak, arra gondoltam, most végre megtudom, milyen, milyen a férjével, pőrén, vajon aljas, hitvány, mocskos, sikamlós, érzéki, szent, gyöngéd, tiszta, hűséges, üde, bájos, vagy netalán kacér? Lehet, hogy csak felszínes? Vagy mély? Vagy lehet, hogy csupán makacs, vagy csalódott, unott, közönyös, tüzes, ravasz, gonosz, angyali, félénk, pimasz, végre megtudom! Már előbukkantak a combjai, az egyik, a másik, mindjárt meglátom, végre megtudok valamit, végre megmutatkozik valami... A teáskanna. Ludwik fogta, és átrakta a teáskannát az asztalról a polcra, majd az ajtóhoz ment. A fény kialudt. Meresztettem a szemem, bár semmit sem láttam, vak tekintetemet a barlang sötétjébe fúrtam, s még mindig azt figyeltem, mit csinálhatnak? Mit csináltak? 345
