Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Witold Gombrowicz: Kozmosz (regényrészlet) (Körner Gábor fordítása)
És hogyan csinálták? Most ott bármi megtörténhetett. Nincs olyan kézmozdulat, olyan érintés, amely lehetetlen lett volna, a sötétség valóban kifür- készhetetlennek látszott, mit csinálhatott Lena, tekergőzött, vagy nem tekergőzött, vagy szégyenlősködött, vagy szerelmeskedett, vagy egyáltalán semmit, vagy valami mást, vagy aljasság, rettegés, soha semmit sem fogok megtudni. Kezdtem lemászni, s miközben lassan lefelé ereszkedtem, arra gondoltam, hogy ha Lena vakítóan kék szemű kisgyerek volna, akkor is lehetne szörnyeteg — egy kék szemű gyermek képében. Úgyhogy mit lehet tudni? Soha semmit sem fogok tudni Lénáról. Lehuppantam a földre, leporoltam magam, és lassan megindultam a ház felé, az égen őrült hajsza, egész nyájak szaladtak kócosán, fehéren fénylő csapásaik, fekete magjuk, minden együtt szaladt a Hold alatt, amely szintén rohant, kiáradt, hömpölygött, elsötétült, kihunyt és érintetlenül kivált, az eget körbevette két csöndesen nekirugaszkodó, ellentétes mozgalom - menet közben azon morfondíroztam, nem kellene-e hagyni az egészet a fenébe, levetni ezt a kölöncöt, azt mondani „passz”, hiszen a fényképről végül is kiderült, hogy Katasia ajka tisztán mechanikus rendellenesség. Mit akartam hát? Ráadásul a teáskanna... Mi értelme volt még, hogy társítsam a szájakat -Lénáét meg Katasiáét? Többé nem kísérletezem ezzel. Abbahagyom az egészet. Már a tornáchoz értem. Lena macskája, Dawidek, a korláton ült, s amint meglátott, felkelt és kinyűjtózott, hogy megcirógassam. Megragadtam a torkát, és fojtogatni kezdtem, átvillant rajtam, mint a villám, hogy mit is csinálok, de azt gondoltam, most már késő, hiába, teljes erővel összeszorítottam a kezem. Megfojtottam. Ernyedten lógott. Most mit csináljak, hogyan tovább, ott álltam a tornácon, kezemben a megfojtott macskával, mihez kezdjek vele, letegyem, elrejtsem valahová? Csak éppen fogalmam sem volt, hová. Elássam? Majd fogok én itt éjszaka ásni! Kihajítsam az útra, mintha átment volna rajta egy autó - vagy a bokrok közé, a verébhez? Törtem a fejem, súlyos teherként nehezedett rám a macska, nem tudtam dönteni, csend volt, de észrevettem egy erős kötelet, amellyel az egyik fehérre meszelt karót megkötözték, kibogoztam a kötelet, hurkot csináltam, körülnéztem, hogy nem lát-e valaki (a ház aludt, senki se hitte volna, hogy az imént még akkora dördülések reszkettették meg a levegőt), emlékeztem, hogy volt egy kampó a falon, nem tudom, mi célból, talán a fehérnemű kiakasztására, odavittem a macskát, nem messze volt, húsz lépésnyire a tornáctól, és felakasztottam a kampóra. Úgy lógott, ahogy a veréb, ahogy a fadarab, kiegészítve őket. És most? Alig éltem a fáradtságtól, kicsit féltem visszamenni a szobába, hátha ott van Fuks, nem alszik, faggatni kezd... De amikor halkan kinyitottam az ajtót, kiderült, hogy mélyen alszik. Én is elaludtam. Körner Gábor fordítása 346
