Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Witold Gombrowicz: Kozmosz (regényrészlet) (Körner Gábor fordítása)
emeleten lihegve megtorpantam, mivel a dördüléseknek, amelyek űztek, vége szakadt. Csend. Még az a teljesen nyugodt gondolat is felmerült bennem, hogy nem kellene-e lehiggadnom, és egyenesen a szobánkba mennem. De előttem volt Lena ajtaja, a harmadik a folyosón, s még bennem dolgoztak a csapások, ütések, dördülések, a pöröly, a kalapács, a tű, a szögek, ütések, ütések, bedörömbölni Lénához, bejutni hozzá... következésképp nekiestem öklömmel az ajtónak, s elkezdtem verni, püfólni! Teljes erőből! Csend. Átvillant rajtam, hogy ha kinyitja az ajtót, azt kiáltom „tolva!j”, hogy valamiképp kimagyarázzam magam. De semmi - csend honolt, semmi sem hallatszott, semmi, semmi, csendesen és gyorsan távoztam, s visszamentem a kertbe. De lenn is csend. Pusztaság. Egy teremtett lélek. Se Fuks, se Gömböc. Azt, hogy Lena szobájából nem érkezett válasz, könnyen meg lehetett magyarázni, nem voltak otthon, még nem jöttek haza a vendégségből, tehát nem onnan hallatszott a csapkodás - de hová tűnt Fuks? És hol van Gömböc? Megkerültem a házat, a falhoz lapulva, nehogy észrevegyenek valamelyik ablakból - az őrület nyomtalanul eltűnt, fák, ösvények, kavicsok a rohanó Hold fényénél, semmi több. Hol lehet Fuks? Elfogott a sírhatnék, nem sok hiányzott, hogy leüljek és elbőgjem magam. Ekkor látom, hogy az egyik első emeleti ablakból világosság árad - az ő szobájuk az, Lénáé és Ludwiké. Aha, szóval itthon vannak, és hallották a dörömbölésemet! Akkor miért nem nyitottak ajtót? Mit csináljak? Megint nem volt semmi dolgom, dologtalan voltam. Mit tegyek? Visszamenjek a szobánkba, levetkőzzem és aludjak? Vagy lesben álljak valahol? Mit tegyek? Sírjak? Az első emeleti ablak nem volt elfüggönyözve, áradt a világosság... és... és... éppen vele szemben, a kerítés mögött állt egy sűrű, terebélyes fenyőfa... Ha felkapaszkodnék rá, bepillanthatnék... Kicsit vad ötletnek látszott, de vadsága az imént abbamaradt vadsághoz kapcsolódott... s mi mást tehettem volna? A csapkodás, a történtek zűrzavara lehetővé tette az ötletet, s most úgy állt előttem, mint ez a fa, és semmi mást nem láttam magam előtt. Kimentem az útra, átverekedtem magam a fenyőhöz, és elkezdtem serényen mászni érdes és szúrós törzsén. Bejutni Lénához! Elérni Lénához... az előbbi bezör- getés maradéka még bennem dörömbölt, s megint bezörgettem, hogy bejussak... s ez az egész, Katasia szobája, a fénykép, a brossok, a csapások, Gömböc, az egész elhomályosult az egyetlen és legfőbb cél fényében: bejutni Lénához. Óvatosan másztam ágról ágra, egyre feljebb. Nem volt könnyű, sokáig tartott, s kíváncsiságom egyre fokozódott: meglátni őt, meglátni - meglátni Lénát Ludwikkal - mit fogok látni? Az előbbi, Lena ajtaja előtti dühödt remegést éreztem. Mit fogok látni? Már áttekintettem a mennyezetet, a fal felső részét meg a lámpát. 344
