Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Witold Gombrowicz: Kozmosz (regényrészlet) (Körner Gábor fordítása)
merült, a szoba fülledt odúja bomlásnak indult... végül lehanyatlott a lámpás... hogyan tovább? Fuks kinyitotta az ajtót, elkezdtünk hátrálni kifelé. Közvetlenül a kilépés előtt egy pillanatra egyenesen Katasia szájára irányította a lámpást. Én az ablakmélyedésre támaszkodva éreztem, hogy egy kalapács fekszik a kezem alatt, s azt suttogtam „kalapács”, minden bizonnyal azért, hogy a kalapács kapcsolatba kerüljön a falba vert szöggel. Semmi értelme nem volt. Gyerünk. Bezártuk az ajtót, a kulcsot a helyére raktuk, micsoda szél fuj odafónn - suttogta Fuks a rohanó fellegek kupolája alatt, a felsült, idétlen, irritáló Fuks, miért vagyok vele, én is hibás vagyok, mindegy, előttünk meredezett a ház, az út mögötti magas fenyők is meredeztek, a kerti fácskák is mere- deztek, az egész egy bálra emlékeztetett, amikor megszakad a muzsika, és a párok megmerevednek, hülye helyzet. És most? Vissza, aludni? Valamiféle teljes kimerültség és általános ernyedtség vett rajtam erőt. Még csak nem is éreztem semmit. Fuks épp felém fordult, hogy mondjon valamit, amikor egyszeriben hatalmas csapások hasítottak a csöndbe - teljes erővel! Elzsibbadtam - a ház mögül, az út felől, onnan jöttek ezek a veszett ütések — valaki vert valamit! Akár egy pöröly hangja! Bősz pörölycsapások, súlyosak, fémesek, egymás után csapódnak, bumm, bumm, dühödten és teljes erőből! A vas dördülése a nesztelen éjszakában egészen döbbenetes, valósággal nem evilági... Ellenséges dördülések? A falhoz ugrottunk, mintha a körös-körül semmivel sem összeegyeztethető ütéseket nekünk szánták volna. Nem maradt abba. Kilestem a sarkon, aztán megragadtam Fuks ingujját. Mancia néni. Gömböc! Széles ujjú köntösben volt, s zihálva csapkodott a szétröppenő ujjak közt - felemelte a pörölyt, vagy fejszét, és tébolyult arccal csapkodott egy fatörzset. Bevert valamit? Mit vert be? Honnan ez a kétségbeesett és dühödt beverés... melyet... melyet... melyet Katasia szobájában hagytunk... s most hatalmasra nőve dühöngött itt - mindenen eluralkodott a vas dördülése! A pöröllyé változott kalapács, amelybe a könyököm ütközött, amikor kiléptünk a szobából, a hirtelen szabadjára engedett brossok, tűk, tollhegyek és bevert szegek, melyek óriásira nőttek... Alighogy felötlött bennem, rögtön el is vetettem ezt a képtelen ötletet, el innen, de ebben a pillanatban újabb ütések, valami csapkodásféle, teijedt szét... a házból... Valahonnan fentről, az első emeletről, gyorsabb, sűrűbb, az előbbi ütésekhez kapcsolódva, mintegy azokat megerősítve, majd’ szétpattant a fejem, az éjszakát pánik, téboly rázkódtatta, mint valami földrengés! Nem Lena szobájából jön? Otthagytam Fuksot, és berontottam a házba, felrohantam a lépcsőn... Lena volna? De miközben a lépcsőn futottam, egyszeriben elnémult minden - s fenn, az 343
