Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Határ Győző: Életút 3.
is annyira zsongított; Graham a volánnál nem ébresztett fel s amikor felkoppant a szemem, már Leeds egyetemi épületeinél jártunk. Manchesternél sokkalta nagyobbszerű volt az, ami elém tárult s egyszeribe szörnyen meg- éberedtem; annál is inkább, mivel a palotasoros, nagyvárosias avenue végében valami nagy építészeti hangsúlyt véltem felfedezni.- Mi az ott? Hol vagyunk? - kérdeztem.- Leedsben. Az ott a leedsi városháza. Jó kilométernyire lehetett; de ahogy fogytak a százméterek, a szívem egyre hangosabban dobogott és mind izgatottabb lettem. A körvonalak, a magas perisztílium az óratoronnyal, a hatalmas kolonnád berliozi fanfárja... semmi kétség. Esztendők emlék-engrammjai nyiladoztak fel, kivérző emlékek vérvirágos mezején jártam. A Gyűjtőben. A „Halálos Házban”, melynek első emeletén, a titkos mérnöki irodán, csíkosban Nemzeti Színházat terveztem, palotavillákról álmodoztam. Ott láttam ezt a sokoszlopos harsogást erre a nagyzenekarra hangszerelt homlokzaton: az angol ARCHITECTURE fedőlapján, de se név, se cím, se város - hogy a földkerekségen hol-merre keressem; az volt az a folyóirat, amelyet magamhoz szorítva a sarokba szaladtam, hogy elérzékenyülésem szégyenét, pojácaképem könnyeit társaim ne lássák - akkor, amikor fogadalmat tettem, hogy egy-életem-egy-halálom, ha térdig a lábomat lejárom, addig megyek, amíg föl nem lelem-meg nem találom------- A leedsi városháza! Félig fölemelkedve az ülésen, úgy vártam meg, amíg a piros sportkocsin tornya alá, mennydörgő kolonnádja elé érkezünk. Graham lefékezett vele szemközt és mert idegrendszere rezonált csendes őrültségemre, ahogy kitört rajtam az építészszerelem, maga is a mesterművet megillető hódolattal nézte a palota hetvenméteres toronykolosszusát (mert jóval nagyobbnak hatott, mint amekkora volt) s amikor történetemet töviről hegyire elmondatta - elhatározta, hogy ez az „Érzékeny Viszontlátás” sorozatunk befejező előadása lesz. Persze bántam is én rádiót, előadássorozatot, Grahamot a magnójával, a hadonászó Grahamot, hogy az istenért, vigyázzak a testi épségemre: félőrült módjára szaladgáltam ide-oda, át az úttesten és vissza - s hol innen dudált rám a busz, hol amonnan, egy kamion - csak hogy minél több visztáját szemügyre vehessem------ó igen! Ez volt az a se-vége-se-hossza emeletmagas p linthosz, így fest hát a valóságban ez a tízoszlopos korinthoszi kolonnád, mely, kiegészülve az oldalrizalitok féloszlopaival, befordul és körbefut! Ezek voltak azok a megbabonázó francia-renaissance kéménycsoportok, ékkövesen kiragyogó fedlapornamenseikkel... S ez volt az a „lehetetlen ötlet”, hogy a koronapárkány lezárása fölött, négyzetes, nagy attikára ráállítva, négyszögletes perisztil torony következzék s azon meg, barokkos-homorlatos kupola alatt, harangos toronyóra a négy világtáj iránt! Kamaszos izgalmammal bizonyára komikus lehettem, de nem lehetett megállítani s Graham, lógó nyelvvel, mindenütt a nyomomban - mert már rohantam fel a díszlépcsőn, be a főbejáraton, át a visszhangos vesztibülön és be a központi csarnokba, melynek barokkos tátongásán egyszeribe felmértem - nemcsak hangversenytermi méreteit, amire beépített orgonájának tömérdekségéből következtettem - nemcsak tervezőjének szuverén formakezelését és lenyűgöző virtuozitását, hanem - ó egek! azt is, ami olyan nagyon-angol volt benne, olyan belőle-kivigyorgó, olyan rikítóan „snasz”-angol, amin nem is győztem furcsálkodni s ha nem 28
