Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Határ Győző: Életút 3.
sünk rajta. Ezért csak per tangentem, odavetett egy-két vonással - megpróbálkozom vele. Az ELEFÁNTCSORDA alapötlete akkor született, amikor a szerengeti rezervációk fényképalbumát forgattam és egy helyütt kétoldalas, megrázó montázsra bukkantam: a haldokló elefánttehenet a bika úgy próbálja visszarángatni az életbe - szerelmével! —, hogy meghágja. S ez az amor mirificus ösztönné-fogalmazása az állatvilágban. Sokkoló hatású, nem gyönge idegzetűeknek való egyfelvonásos; a bagarialelkű nyomozó őrnagy és a vizsgálati fogoly párjelenete, időnként hármassá bővülve a titokzatos látomással- ám a nőalak csak az éhségsztrájkba lépett fogolynak jelenik meg, az őrnagynak nem válik láthatóvá. Az afrikai elefántrezervációk egyikéről megtérő zoológus különös szerelmi tragédiája, aki az ellene szóló látszatot hívja segítségül, hogy tisztázza magát KL Hát tragédia az ELEFÁNTCSORDA? Az hát; de olyan, amelyhez - a függöny felgördültekor - a végkifejletnél érünk oda, hogy addigra már minden megtörténik, mindaz, ami utána következik, valósággal az áldozat „kivérzése”, képletes „haláltusája”. Tobzódás önnön tragikumában, amelyen változtatni nem lehet. Ez a, hogy úgy mondjam „helyzet-tragikum” feljogosítja a foglyot alakító színészt d l’outrance mindenre, legyen az mégoly szélsőséges, mégoly groteszk színészi eszköz (hiszen a tragikum akkor a legmegrendítőbb, amikor már azzal sem törődik, hogy groteszk). A vizsgálati fogoly és az őrnyagy összecsapása valóságos „közelharc” (ha te magad voltál már „vizsgálati”, akkor tudod, az ilyen vallatás milyen- a gyenge pontjaidat kipuhatoló durváskodás, a célirányos legorombítás a vallomás kicsikarására, hogy beismered). A megformálás egyik tetőzése (és a legnagyobb szlínészi erőpróbája) - amikor a vizsgálati fogoly, tanzániai emlékeinek súlya alatt tönkrelapítva és fájdalma paroxizmusában mit sem törődve a helyzettragikum groteszkségével: tutulva - maga utánozza a vezérelefánt panaszos trombitálását; a színésznek itt kell megtennie azt a bizonyos lépést a nevetségestől a fenségesig s ez egyik nagy alkalma, hogy alakítását felejthetetlenné tegye; de mind a kettő ún. parádés szerep. Ha hárman jól komédiázzák, a darab hatása a cinizmus elszerencsétlenedése, zavarodottsága, kathartikus megszégyenülése kell, hogy legyen. KL És a GARGILIANUS? Az is ilyen rémdráma...? „Rémdráma?!” Bántani akarsz? Bár abban igazad van, hogy a kommersz- színházak boldog, szabad, nyugati világában jobban teszed, ha az első fára felkötöd magad, mintsem hogy tragédiákat irkálj; a plakátok letagadják, hogy a komédia valahol is elkámpicsorodik és még a búsongást is, behirdetni „bohózatnak” szokás, máskülönben a jegypénztáros kislányt naphosszat senki se zavarná a regényolvasásban. KL Bocsáss meg, nem úgy értettem a „rémdrámát”; hanem hogy hatásában ez is olyan sokkoló, a GARGILIANUS? Hát - ha akarom, vemhes. Egészmásmilyenféle. Görögországban villant át először rajtam a két szinten játszódó darab gondolata: egy olyan darabé, amelynek két játszócsoportja van, ez a kettő mintegy „átbeszél” egymás feje fölött, mintha a másika ott sem volna - hogy azután a zárójelenet ikonosz- tázának magasabb rendjében annál szorosabban összekapcslódjanak. Soha nem felejtem el azt a délelőttöt, amikor Piroskámmal, a sűrűn permetező esőben az olümpiai Hermész-szentély romjait jártam s ott tetszett fól előttem 311