Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
KÉMÉNY KATALIN SZTÉLÉ NAGYANYÁMNAK a sötétség leányának ölében a világító tojásokkal Egy híd vezetett odáig Szakadék. Felette két hajladozó szálfa. A fák között kifeszített kötél. A fákat szélvihar rázza: ez a Ilitlahavut, ez az út, ez a cél. (Isten csodálatos neveinek ismerője, Baal-sem legendájából.) De hogyan jutottam oda, az új-városból az ó-városba, a színeket játszó csempékkel és gipsztulipánokkal, vasrács csipkékkel ékes téglabázak sorából a vakolt, zsindelyes faházak fertályába, az aggodalom kapkodó lángocskáival belobogott szülei hajlékból nagyanyám hatalmas barlangkonyhájába, a bejárattal szemben a pocakos, mázas cseréptűzhely, kívül ragyogó vöröse alig különböztethető meg hasában repedező parazsától, az évszakok füzérében egyenletesen égő tüzét sohasem láttam meggyújtani, kialudni, csak sugárzott, dorombolt, piros derűt hunyorgott, sohasem égetett, az udvarházba betévedő orrát kozma sohasem csípte-csavarta, olykor mintha fold mélyéből pattant tűztánc-ütemekkel sürgette volna a gazdasszony keze járását, a hátán morgó lábasokból meginduló csiklós illatok egybeáradását, s az is megesett, hogy az izzás lehelte nyugalomba tettetett haraggal beleszikrázott, a vakolt fatornyos házban a meszelt falak, a szalmasárgára súrolt pádimentum, a csúszósra csiszolt vaspánt-küszöb, a szerszámok, az ágyra vetett cserge, a csergére vetett kendervászon párna az írott madarakkal, mind, mind ránkvetülö parázsmeleg, de hogyan jutottam oda, nagyanyám neveihez? Sejthette-e vajon bárki a szorgosan repeső szülei házban, milyen hosszú út ász odáig? már vacsora után kezdődött, - jó, nem bánom, elengedünk, ha . zép idő lesz, de nehogy a Koldussikátoron, nehogy a Lyukas hídon - ilyenkor apám elnéző mosollyal máris helyesbítette anyám tájékozatlanságát, - ej, lelkem, azt már rég lebontották, - ugyan, ugyan, mit tudják azt a férfiak, még egyszer mondom, csak szépen, nyugodtan a Búza utcán, nehogy a Lyukas 289
