Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
hídon, - de tekintetes asszony, azt már rég elvitte az ár, - dehogyis Mari, a minap is láttam, a düledező pillérroncsokon fel-alá ugrándoztak az utcagyerekek, fiúknak lehet, szégyent ne hozz ránk, egy kis kerülő, megéri, ott biztonságos, csak rendesen a Búza utcán, a fedeles hídon, kosárkád el ne hagyd, ne így, ne úgy, ne amúgy, várj kicsim, megigazítom a masnid, estére érted megyünk és tiszteltetjük a nagymamát,----apám a kiskapuból még e lágazó értelmeket összefoglaló mosollyal visszaintett, — hát csakugyan egyedül, ne kísérjelek egy darabon — ? nem egyedül, alvó Rózsival, - no, akkor csak bátran, ügyes kislány vagy te, — holott nem volt szükség a bátorításra, melyik gyermek ne szeretné a félelmet? pedig tudták. Kétezer-ötszáz évvel ezelőtt a Su Kingben olvastam, és azelőtt is, és azután is minden szülő, minden gyermek tudta: „a gyermek feladata a szülők bűneinek jóvátétele”. Tudta apám is, anyám is, tudták az otthon láthatatlan és időnként kibúvó nyúlványgyökerei, a vendégszobában illedel- meskedő rokonok, tudta Mari a szolgálólány, tudta Félix kutyánk, baromfi- udvar mögötti lakhelye a hátsó udvaron, a névtelen utca palánkjánál, és tudta a másik utcafront felőli rátarti, de tisztesen köszönő szomszéd, tudta Juon, aki tavaszonként felásta a kertet és ősszel megmetszette a gyümölcsfákat, mindenki tudta, a mag, ha újra akar csírázni elröppen a fától, és ha meg is őrzi rokonságát a törzsfával újból földbe kell süppednie, oszlania, rothadnia, mind tudták, a nemesítendő csemetét ki kell emelni a földből, újra ültetni, pihent talajba, táplálóba, a láncot el kell szakítani, új láncszemet fűzni, vissza ölteni, egyre mélyebbre, egyre magasabbra, egyet előre, egyet hátra, a pántlika-táncot járni, ó, a közhelyek csodálatos barázdája, csak a legkisebbek, csak a legnagyobbak számára, óőóg &voo k6tíú /ula Kát óruTf|----ilyen hosszú volt ez az út. Lehetetlen, hogy ne tudták volna, hiszen ő seim kivonták magukat látókörömből, a nagyszülőkhöz meg kell keresni a láncszemet, aztán elszakítani, a dédszülőkkel, majd az egyre távoliabbakkal kötni, szakítani, az ősök útját kitapogatni, de a meredt szemű ük- és szépszülők kísértetei utunkat torlaszolják, őket is elhagyni távolabbi hazák kedvéért, a szorosabb összetartozásért, az anyaszót, a földet is, ez a nyomkeresés, és egyszer csak nyomtalan a fold, az ősök megtalált és szétröppent hamujával, idegen csillagok porszemeivel lélegzetünkben magunkban állunk és visszük magunkkal a bezárult anyaszót, a kihűlt földet, mindet a gyökértelen körbe ----és aki oda belép------és még csak ott kezdődik d e hogyan találtam oda, Róza nagyanyámhoz, akit, hogy a gyűrűt gyűrűbe fűzhessem, nem vér szerinti nagyanyámat magam választottam, nagymama, mondtam hároméves koromban kenyérmeleg ölében, és a szó azzá tette. Mert ilyen bonyolult számrendnek és számrendben szolgálnak és játszanak a láncszemek, gyűrű a gyűrűben, kicsiny a nagyobban, tágasabb a szűkebben, ahhoz, hogy a szülő ismét gyermek lehessen nagyszülővé kell válnia, visszatérés a láncszemek saját törvényű rendjébe fogódzva - győzelem a borzongás felett, 290
