Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Bodri Ferenc: Az ikonfestés kényszere (S. Nagy Katalin: Ország Lili - 1993)
hasonlók voltak „a körülmények” is. Társaságukhoz Pilinszky önként csatlakozott. Hittel és reménytelenül. A szellemi közelség ekkor alapozódott, hiszen majdhogy egyformák a hozott és szerzett emlékeik. A véletlen találkozás a körülmények sodrásában formálódott barátsággá tovább. „Kölcsönösség” ugyan nem a képeik látható felszínén, inkább a művek elementáris mélységeiben található. Jórészt a ráhangolt tudatok által felismerhetőn. A megközelítően hasonló gondolkodás a lényeges, a sejtések azonos mélységei. A kí- vülrekedtek világa, és aligha az oktatói és tanítványi kapcsolat, akár kölcsönösen. Ez idő tájban Ország Lili „otthoni művészete” saját szorongásainak titkait kutatón már a maga útjára tért. A szürrealista látomások montázsaiból és festményeiből kilépve megindult „a kövek-sírkövek-falak-labirintusok” biztonságtudatot aligha teremtő lejtői felé, majd a lassanként kinyíló „közelvilág” (emlékek és olvasmányok, séták és utazások) békességőrlő járataiban alakult tovább. Az Életrajzi törmelékek gyarapodó közléseiben Vajda Lajos és Vajda Júlia emlékének felidézése mellett talán az ifjabb sorstárs jelenlétének gyakori fel-felvillanása a legelevenebb. A megjelent könyv fejezeteiben ugyanígy (1984), bár az ecset helyett az írógép pótlékával is egyre nehezebben hadakozó emlékezönek fokozatos erőtlenedés szomorúsága, egyben rövidke ideje maradt. Bálint Endrének „még sikerült elkapnia” a sok jó baráttal terhelt Magyar Életrajzi Lexikon negyedik kötetének Járatát”. Be- lopózkodott, holott csupán a nyolcvanadikat töltené az idén. Ország Lili meg 68 lenne közelesen. A maradék élők meg a megszokás kényszeréből naponként felhúzzák az órákat a reggeli ébredések után. Pedig ha nem tennék, lehet, megállna az idő. Igaz, a mozdulatlanra festett falusi toronyórák is legalább naponta kétszer pontosan mutatják a leküzdhetetlen időt. Az avatott festők pedig „egy profán kor nokkedliszaggató bükkfadeszkáin” (Bálint) akár többszörösen. Az ikonfestés kényszeréből született dolguk ez. „... Ez egy labirintus... az embereknek be kell járniuk a labirintust... kapuját csak akkor zárják be, ha én már nem leszek... - suttogta a festönő Csapó György mikrofonjába néhány héttel a halál érkezése előtt. „... az ember befejezhetetlen.” - hirdeti Rákos Sándor az Ország Lilinek ajánlott vers zárásaként (Az emlék jelene). „... én vagyok a hírthozó...” - jegyzi a törvényt Károlyi Amy egy labirintuskép előtt. így maradhatott nyitva mégis az útvesztők kapuzata, akár a tükör az egykori bámészkodó angol kislány előtt. Bár ő még Csodaországot talált. Ország Lili örvényt és feladatot. A kapuk mögötti látható akár személyes életvesztő lehet, de az emberiség számára „útvesztő” sohasem, ezért az ikonáldozat. A gyermeklapok talányos feladványai óta ismert a fonál, eleven és kikerülhetetlen mindenkiben. A művészek még izgatóbban fel tudják mutatni a talányos kapuzatokat, a könnyező falakat és a riasztó mélységek bonyolult szerkezetét. Beleszédülhet, aki váratlanul mögéjük tekint. Vagy erőt gyűjt a fénytől, mint mások a Törvény kapuja előtt. Ha már tiszta beszéddé érett a dadogó lét ellenhatásaként. A művésztársról Bálint Endre további vallomásai már csak a posztumusz gyűjteménybe kerülhettek, a maradék törmelékek közé (Sorsomról van szó - 1987). Egy tárlatmegnyitó kurta szövege még („... Ország Lili előbb felérezte a mítoszok igazságát, majd tudatosan kiművelte eszközeit...” — MNG, 1977) és az In memóriám OL montázs-emlékműve, talán vers helyett (1981). Egy másik hasonló az Életünk 1981/5. számába került. Megbúvik még bizonyára több az otthoni mappák rejtekén, mint ahogy meghatározó mondatok olvashatók a festő leveleiben a sokféle végállomásokon. És hogy a többhelyütt dobozolt rejtek temető marad-e, rajtunk áll tovább. Lassan ötvenre tágul a 35 béklyója, bár a számok lélekfojtó kötélzete talán már nem alakíthatja ismét cellává az infemálisan törvényszerű emberi labirintusokat. Az írásjelek, falak és kapuk, az „itt már jártam valaha” megsejtett és megélt vízióit, „a tiszta vágytól a tiszta formáig" vezető utakat, „a mindent felmorzsoló, egyben megtartó idő” idétlen és időtlenül riasztó értetlensége, falánksága nem őrli tovább. Szorongásainkat 286
