Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Bodri Ferenc: Az ikonfestés kényszere (S. Nagy Katalin: Ország Lili - 1993)
valamely módon „ki kell magunkból festenünk”, mint tette Ország Lili. Mint tették mások, a festönő gondolkodásának ihletői és példái, elődei és társai. Akr~ követői, a maguk labirintusaiban. A kitűnő album, amelynek forgatása mindezek elmondására lehetőséget adott, pontosan regisztrálja az életutat, a művek világát, a példák, elődök és társak pókhálószövevényét ugyanígy. Mindazt, ami ezt a „művészi lázadást” jelentékennyé és elementárissá, a tájékozódni kívánok számára követhetővé és talán érthetővé is teheti. Ország Lili „a bibliai jósnők fajtájából való volt” az olasz-magyar Paolo Santarcangeli ítéletében, ez az író pedig a mágiák és labirintusok világát ugyancsak ismerheti. A szem pedig „a fülnél jóval megbízhatóbb tanú” a hajdanvolt Hérakleitosz szerint, és neki is jó okkal hihetünk. A. gondolkodó és kézműves” festönő (Pilinszky epitetonja ez) modem és törvényébresztő labirintus-látomásaival a szem kíváncsiságát az albumban tisztán szolgálják a kitűnő reprodukciók. Előttük az életút értő foglalata, az életmű komparatikus analógiái, közben szakszerű képelemzések olvashatók. Utóbb alapos dokumentáció, amely nemcsak a megtörténteket regisztrálja, de az elmélyültebben böngészgetők előtt sejteti a meg nem történteket is. Mindazt talán, ami egy kissé oldhatta volna az álom- és életfaló szorongásokat. Hiszen a törékeny festőnő aligha tragikus heroinának született, „a körülmények hatására” formálódott hősnővé utóbb. Az életút kronologikusan jegyzett keresztkövei, a végzetes élmények a megmérettetéshez aligha elegendők mégis, a hozottak mellé Ország Lilinek hordoznia kellett „a történelem mint permanens lelkiállapot” daróca alatt a kapottak ciliciumát. „... Kondor Béla filozofikus látásmódja, Ország Lilinek a legtragikusabb emberi élményeket absztraháló festészete” és mellettük másoké csupán „a stiláris és magatartásbeli sokrétűséget” jelezték egy tíz évvel ezelőtt megjelent magyar művészettörténet írója tudatában. Támadhatatlan igazság, de nyilvánvaló volt már akkor sokak előtt (azóta méginkább kitűnt), hogy az állítás „a valódinak” csupán elhanyagolható hányada. Kezdjük tán érteni, hogy az efféle művészet miért nem férhetett akkor a harmincötök közé. A tanulság akár házilagosan felépíthető. A festőnő a legszorongatottabb helyzetben élők biztonságával, az egykori ikon- festők módján vállalta mégis a kimondás kényszerét. Az eredményekkel és a következményekkel egyaránt. A képeiből áradó hitteljes fény pedig sokakat vakíthatott. Bár köztudott, hogy „sem a tízparancsolat, sem Giotto művészete nem volt realitás”. Bálint Endre állította így, aki pesze azért munkálkodott, hogy akár a legparányibb részben mindkettő mégis „realitás” legyen. Erre vállalkozott a maga szuverén művészetében Ország Lili is, és hasonlóképpen tettek és tesznek sokan. A nagyszerű szándék terhét és jelentős megvalósulásának remek eredményeit többen felismerték sorozatos jelentkezése idején. Erről tudósít a kötet adattára és minden sora, az avatott készségű elemzések, a felfedett analógiák. A felfedetlenek ugyanígy. A tanulmány mégis a piktúrában megnyilvánuló „kultikus tevékenység” szakszerű megértetésének egyik legátfogóbb kísérlete lett, a Jelentésrétegek” teljes gazdagságát felmutatja, a mezopotámiai és héber mítoszoktól, a kopt és másfajta írásjelektől a pompeji színeken és a prágai zsidótemető sírkövein át a nyomtatott áramkörökig. A művek egy „kifestett szorongás” lírai remekművei. „A szakadatlan véglegesség állapotában élők” (Pilinszky) törvényszabta és törvényformáló ítéletei. A szépen formált színes lapok és a hivatott szöveg ennek a folyamatnak egy pillanatra szóló megállójában teremtenek (ha lehet) enyhítő rehabilitációt, nyújtanak hiteles tájékoztatást. Bár nekem „az ortodox és metaforikus, egyben szimbólumterhes szürrealizmus”, a korábbi és figurálisabb Chirico-, Magritte-, Klee-, Delvaux-, Max Ernst (stb.) reminiszcenciák is tetszenek, ha „ráemlékezések” egyáltalán. Számomra az egyik legszebb közülük a Nemzeti Szalon 1957-es tavaszi tárlatáról Mucsi András ügyes és bátor mentése eredményeként ma az esztergomi Balassi Bálint Múzeum raktárában rejtőzködik. Bár lehet, kissé eltúlzottak a személyes kötődéseim, elfogult és tájékozatlan vagyok a korai képvilág megítélése körül. És persze csupán változásnak látok minden 287
