Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Bodri Ferenc: Az ikonfestés kényszere (S. Nagy Katalin: Ország Lili - 1993)
BODRI FERENC Az ikonfestés kényszere (S. NAGY KATALIN: ORSZÁG LILI - 1993) „... nagyon nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy akárki is olyan ívet feszítsen ki múlt és jövő között, ami alatt a jelen és a jelen jelrendszere hiteles igazolást kaphat..." — intette a kortársakat Bálint Endre Ország Lili bemutatásával egy tárlatmegnyitón (1977). Bár ítélete akár „a koporsóra hulló rög” koppant (Pilinszky János - 1978), gyaníthatóan csak kevesen fordították „a köznapok nyelvére” a többször ismételteket. így aztán érthető, hogy a közeles nemzeti évforduló időszerű házi feladatába, a „35 év - 35 művész” alkalmi portrégyűjteményébe ez az önfelégetöen kasszandrai életmű nem fért bele (1980). Talán várni kellett volna néhány esztendőt, amíg hely kerül számára is. Ha a „felismeréshez” a mű és Németh Lajos kiskönyve (1974), előbb és közben néhány jeles művészettörténész, no meg a költők (Pilinszky, Rákos Sándor, Károlyi Amy), a váratlan halált előző és követő kiállítások sorozatos tanúságtevése nem volt elég. Csapó György Közelképek című válogatása (1983) ugyan némi elégtétellel szolgált utóbb: az itteni 35 beszélgetőtárs között nem kevés olyan művész és műalkotás pillanatképe megtalálható, aki joggal szerepelhetett volna az előbbi albumban is. Nyilván „a számmisztika” kiszorításában fogant az értetlenkedő negáció. Akár a hazárdjátékokon. Bálint Endre elkerülhetetlen bemutatása mindkét albumban teret kapott. O tette a legtöbbet a szorító múlt és a szorongató jelen állandó kísértésében őrlődő kortársa művészetének alakulása, mélységeinek és értékének megismertetése körül, „...a mű lázadás a lehatárolt idő ellen...” - vallotta, és amikor itthon még nem sikerülhetett, a sokunk által kedvelt Magyar Műhely párizsi lapjain szolgálta „felfedezettje” bontakozó művészetét (1969). A bemutató portrét közölte a Hazugságok naplójában (1972), később a Művészetben és minden fórumon folytatja „a hírverést”. A mindent végérvényesítő távozás után a szellemi társtól megrendültén búcsúzott. A halálhír szorításától kissé szabadulva megrázó erejű montázsokkal örökíti „OL” kitörölhetetlen jelenlétét ezen a romlandó hazai glóbuszon. „Szar ez az élet, Bandikám!” — vélekedett a festőnő a Vajda Lajos-tárlat megnyitója nyarán a jó barát és az őszi halál előtt (1978). A „kedves Lilikével” a későbbi krónikás már párizsi magányidejében levelezett, néhány beszámoló mutatóba a monográfia dokumentumai között olvasható. Az ismeretség személyes és teljes krónikáját Bálint az Életrajzi törmelékek villanásai között meséli el a szombathelyi Életünk számaiban (1979-1983). A sorozatért a nyugati magyar végeken váratlanul „írói nívódíjat” kapott, aligha érdemtelenül. Kaphatott volna korábbi írásaiért, leveleiért előbb. Az „egykori és a friss” a törmelékekben állandó kölcsönösségben növekedik. A gyermeki és az ifjúkor pillanatainak visszatérő felidézése közben nyílik mind tágasabbra „a mélységes kút” az emlékezetben - mint „a felborult időrend” szokatlansága a gondolkodás rendszertelen rendjének montázsait villantó bátor írók tolla alatt előbb. Vitéz László népligeti bódéjának látomása nyitja egy 18 év előtti emlékre a visszatekintés zsilipjeit 1980 nyarán: a napra, amikor az Állami Bábszínház díszletműhelyében a két hasonló tudatterhű piktor megismerkedett. A hasonlók körül 1953-ban 285
