Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Tóth H. Zsolt: Fáradtság és lendület (Szenteleky Kornél: Nyári délelőtt - egybegyűjtött novellák, regény 1923-1933)

is említsünk - Ligeti Ernő (Belvedere) prózájával állítható párhuzamba. Szenteleky műve ezek közé az impozáns összefüggések közé kerülve is kiválóan megállja a helyét, s így a magyar dendiregények sorozatán belül izgalmas, maradandó értékű darabnak számít.

A második, s egyben utolsó Szenteleky-regény, az Isola Bella viszont már kevésbé hibátlan alkotás, jóllehet tökéletesen tükrözi azt a szemléletváltást, amely az író gondolatvilágában időközben lezajlott. A dekadens szenzualizmust itt pacifista humanizmus váltja fel, Lengváry, a csüggedt és mélabús dendi helyébe pedig a korkérdések iránt érdeklődő lapszerkesztő, Szabó Szabolcs lép. Az Isola Bella egy szicíliai panzióban játszódik, s lényegében atmoszféraregénynek nevezhető - amely alig változó állapotokat ábrázol ugyan, ám ennek ellenére markánsan elkülönülő rétegekből épül fel.

A regény fő célkitűzése a kor uralkodó eszméinek megszólaltatása, s ennek köszönhetően az Európa különböző tájairól érkezett üdülövendégek társalgásaiba rendre bele-beleszövődnek egyes ideológiád szólamok is. Az agresszíven terjeszkedő olasz fasizmus adta társadalmi háttér előtt így egymásnak mellérendelt helyzetben sorakoznak fel a kultúrabarát intellektualizmus, a nemzetféltö nacionalizmus, a konspirativ marxizmus, az idealista humanizmus vagy a modern katolicizmus gondolatfutamai - jól szemléltetve egy forrongó kor kétségek közt hányódó embereinek szellemi tájékozódását. A nagyratörö szándék megvalósítása közben azonban Szenteleky számos hibát vét — a leginkább talán az zavarhatja az olvasót, hogy a bonyolult eszmerendszerek képviseletében csupán üresen kongó frázisok szerepelnek. Különösen jó példa erre Szabó Szabolcs polgári humanizmusa, amely ebben a valóságot alig ismerő megjelenési formájában már-már taszító hatásúan naiv, jámboran utópisztikus.

Szabolcsban azonban nem csupán eszmék mérkőznek egymással, hanem földrajzi tájegységek is; a napfényes Szicília láttán rendre felrémlik benne Bácska felhős ege is, ahol „örömtelen lelkek őgyelegnek a csúnya, sáros utcákon” — a vajdasági tudat jelentkezése pedig már egyértelműen az „új” Szentelekyről ad jelzéseket. Hogy milyen ez a vajdasági tudat? Egy összetett érzés, amelyben szabadon keveredik egymással a bírálat és a szeretet. A főhős emlékezetében olykor rideg valóságként, a szellemet és a szépséget megfullasztó tájként jelenik meg szülőföldje: „Szabolcsnak otthona jutott eszébe, ahol most talán felhős ég alatt csoszognak a fanyar arcú emberek... Gazdasági válság... görnyedt, ráncos emberek ülnek az íróasztalok mögött, ha a telefon megszólal, úgy gorombán és kelletlenül kiáltanak bele... nyűg, durvaság, türelmetlenség... gonosz szándékok botorkálnak az agybarázdákban. A nyiszlett akácok talán még nem is rügyeznek, a rózsák megint elfagytak a télen... A Szépség messzire kerüli azt a lomha, szenvtelen tájat, mint nótás nászhajó a leprások szigetét”.

Más alkalmakkor viszont a szülőfölddel való teljes érzelmi azonosulásig jut el a szicíliai panzió lakója. A „ragyogó, piros szalon” zongoráján egy ízben magyar népdalokat kezd játszani, s a hirtelen rátörő érzések viharában egyszerre csak az alföldi lélek és a magyar sors kifejezésének kényszerével küzd: „Szabolcs játéka süppedős pianókba fúlt, mikor lassan beszélni kezdett:

—Síkság. Kába napsugár. Nyiszlett akácfák szegélyezik a láthatárt. Gémeskút. Gulya. Szikes, fehér foltok. És messze délibáb remeg, a tengerből hegyek és pálmák nyúlnak fel, meg keleti királyi paloták...- Tovább!- A juhász egyedül ül az ivóban... Mindig egyedül... Vajon van-e még egy nép, amely annyit panaszkodik dalaiban az egyedüllétről, az árvaságról... Egyedül, testvér- telenül búsulunk, iszunk, nótázunk, délibábot nézünk, csillagokat ámulunk és pusztulunk Európa közepén.

Mikor mentem hazafelé,

Megnyílt az ég háromfelé,

Ragyogtak rám a csillagok,

Mert tudták, hogy árva vagyok.

279