Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Lengyel Balázs: Három Határ, sőt több - Határ Győzőről
LENGYEL BALÁZS Három Határ, sőt több Igen, legalább három Határ Győző van, de lehet, hogy még több is. És mindegyiknek van felfokozott, külön élete, olyan teljes világa, amelyet létrehozni és működtetni egynek is elegendő, egynek is nagyszabású, már-már túlméretezett. Mindazonáltal legyünk szerények, a íöó6-ből rajzoljunk ki mindössze hármat, ami marad, utaljunk arra csupán mellékesen. Az első Határ tudós. A tudomány mindentudója, ha tetszik magnus rektora, aki az ókortól kezdve a filozófiákon és különböző vallástörténeteken át a jelen művészetekig, a világirodalomig annyira elmélyülten jártas, jártasságában annyi részlettel-árnyalattal telített, hogy gazdagságával szinte botla- doztatja az olvasót, megszorongatja, már-már megszégyeníti. Mert Határnak, aki ( három interjúkötetben) Életútját elébünk tárja, minden tudósi részlettől, minden élménytől, életrezdüléstől annyi minden jut eszébe, annyi szélesen áradó történet és analógia, annyi csokrosan elénk bomló, szinte kitüremkedő asszociáció, hogy olykor vissza-vissza kell utalnunk magára a történetvázra, amelyet az Életút mégiscsak elmondani kíván. Amit tudatosan, bár ravaszul célba vesz. Határ ugyanis nem azt exponálja, ami történt, amire persze türelmetlenül kíváncsiak vagyunk, hanem azt mondja: „Vájj csak Lorcsikám! Várd ki sorjában, hogy mi minden elképesztő és csodálatos történt”, vagy ha nem is ezzel az idézettel, de ilyen idézetfélékkel kezdi Határ Győző Kabdebó Ló- ránttal, a kiváló irodalomtörténésszel, többhetes és egész munkanapos beszélgetését, interjúját, interjúfolyamát. És ahogy napról napra ez a beszélgetés megindul, akkor rendszerint egy hosszú kanyarodás következik, kultúrtörténeti, filozófiai vagy irodalmi betét, legalábbis egy ókori vagy három-négy idegen nyelvű modern idézet - jó, hogy fordításukat a szerkesztő legalább meg- csillagozza s csak utána következik az a többnyire meglepő érdekesség, amelyet Határ valóban elénk tár. Az írói retardálásnak, az elmondás visszafogásának mesteri művészete ez - még akkor is, ha az Életút „Lorcsikázása” kissé túl intim, a nem bennfentes olvasó számára túl közvetlen; és ha a retar- dálás pedig néha túl nyújtott, ha különösen az Életút második kötetében az írói irányulás folyama már látszatra delta-módon szétágazó. Ha az olvasó, miközben egy izgalmas vagy szívszorító eseményhez ér, illetőleg szeretne hozzá elérni, legszívesebben közbe vágna a sok kultúrhistóriai képzetbe, asszociációba, odaapplikált történetbe vagy filozófiai elmefuttatásba, igen, az olvasó legszívesebben beleszólna Kabdebó Lóránt és Határ Győző beszélgetésébe, és e beszélgetés tónusának-stílusának szellemében - némi illetlenséggel ugyan -, de azt mondaná: - Édes Győző, te úgyis mindent tudsz, minden eszedbe jut, hadd el a kerülő utakat, a fenébe is! Mondd a történetet! Érdekes az párhu203
