Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
te... te is ... te nem ...? Margó kacag, kacagása idegen, kacagása az a hajnali meglapuló sötét felrepedése, kacagó szájából, hegyes és ritka fogainak résén át a káröröm vörös-fekete szilánkjai pattognak felénk, az eddig ismeretlen vigyorgó világ zápora elgyengíti a hétéves lábakat, csak motyogunk, mit szól majd a tanítónéni, akit Sári most már nem mer engem utánozva nagymamának nevezni, jajistenem, mit mondunk, mert éreztem, nem olyan csínytevés ez, mint az eddigiek, a huncutul bevallhatók, amikért szinte jutalom vár s a kópé-szövetség unoka és nagyszülő között még szorosabbra zárul, az út vissza az iskoláig hosszú, Margó kabátzsebéből lassan két megtört rózsaszálat húz elő, - no, nesztek, itt van, nekem nem kell, - egyikünk sem mer hozzányúlni, - félsz, hogy megszúr? már a cigánysorra érünk, a pallóra, alatta a szennyvizes árok, egy kaján hajítás, a három szál rózsa egy feloszló macskahullára esik hihetné valaki, hogy a Vénhegy és a Nagyakna közötti lapályon, a városvéget és libalegelőt elválasztó palaiszapos vízfolyás felett, az alig öt láb hosszú, a karjasincs pallón, annak kellős közepén, ott, ahol a deszka kissé billen, ott emelkedett fel egykor a nagyvilágot kettéhasító határ, mögötte a kert aranyjelen ragyogásban, előtte az evilág, és nem szabad hátranézni, a keskeny palló leszakadna, de hiába is néznénk vissza, mert épp ez az a határ, ami pergő ködkarikákkal takarja azt, ami mögötte, azt, ami e pillanattól múlttá lett átérve a kövezetlen, a pocsolyás Kisakna utcába, az eddigelé könnyű, sárban, porban bizalommal topogó gyermeklépés, hisz bízvást hihette, övé ez a fold, tétovázni kezd, innen és ettől fogva tapogatózva újra kell megtanulni a járást, megtanulni a leselkedők kikerülését, a lépésköveket előre számba venni, az árkok mélységét, a szakadékot, az útvesztőt mérlegelni, a pár óra múlva lezuhanó októberi ködfüggöny mögül mindazt, ami a palló mögött a legelőn maradt egy életen át töredékcserepenként óva, féltve visszalopni nem a most kezdődő, a váratlanul ránk szűkülő felnőttségbe, hanem átmenteni az evi- lággal párhuzamosan futó másikba - abba függönyök zárulása, függönyök nyílása - a függöny eltűnése ködtekintettel, dérpiros orral a tízórai szünet végére érkeztünk vissza, a gyermekek, ha egy-kettő ficánkolt is még közülük a folyosón, más napokhoz képest buzgóbban sodródtak be az osztályba, ez volt az első fűtés napja és ha füstölt is a bádogcső, gyűrűben nyüzsögték körül a zöld zománcos vaskályhát, nagyanyám meg a nyitott ajtóban, mintha csak reánk várt volna, nem lehetett tudni, szájával-e vagy szemével kérdezett-e ránk: odaadtatok mindent? - igenis tanítónéni, csengett Margó válasza áthatóan, minden további kérdés eshetőségét lezáróan, fölényesen és mégis tartózkodóan reánk sokértelmű sugárzást bocsájtva, s e sugarakból megzavart szívünk nem tudta 199
