Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
áhított titok árnyával fenyegető októberi reggelre ébredtünk, a szélcsend ünnepélyesen fogta egybe a világító házfalakat, a harmatkristályban csillogó lombot, gyepet, a nem tudni hol, mögöttünk, vagy felettünk, vagy még inkább a fényrésekben ólálkodó sötétséggel, mi csak a ragyogó reggelnek örültünk, ma húztunk először magasszárú cipót, a tejeskávét cseppig kiittuk, hű, milyen engedelmes gyerekek is voltunk mi azon a reggelen, én, meg a két kis vendégbarátnő, akik nagyanyám házában pillanatok alatt unokává váltak, s míg ő levágta a kert utolsó dérfestette rózsáit, hogy a gömbölyű kosár fedelére csokrot helyezzen, azalatt mi az első hártyajeget ropogtattuk sarkunkkal a veranda előtt, — aztán tízórai szünetre az iskolába legyetek, várj, a gyapjúkendőt megkötöm a nyakadban, a gallért hajtsátok jól fel, és tiszteltetem Jula nénit, - a kosarat visszahozzuk? - dehogyis hozzátok, az asztalkendővel együtt maradjon csak szépen ott, de amikor a dér keményítette, dér mosdatta és már lágyuló, szárítkozó fűben a mézzel, borral, meleg kenyérrel, friss tojással bélelt kosárral túl az út három fertályán, s már a legelőn is túl a lehunyt szemű vályogház közelített, és amikor már tisztán láttuk a homlokfán száradó fokhagymakoszorút, eddigelé ugrabugráló, cikkcakkban tekergő szökdelésünk egyre óvatosabb léptekké lassúdott, s régi kívánságunk, hogy mindent lássunk ott benn, mert mondják, tömérdek ici-pici, a babszemnél is parányibb buba alszik ott, az ágy alatt, valamint az én merész tervem, kérek tőle egyet, úgy sincs testvérem, lépéseinkkel arányosan zsugorodott, ám bárhogy halogattuk csúszkálással, álldogálással a megérkezést, a fagyalsövény már előttünk s mi ijedt szemmel rebbentünk egymásra, körbe-körbe kapkodva: - ki viszi be? - úgy illik, hogy te, a te nagymamád küldi, - nem, te egy hónappal idősebb vagy, - menjünk mind a hárman, - én csak kísértelek benneteket, menjen akinek tetszik, engem bizony nem fog szemmel verni - így Margó, végül Sári, aki mellettem ült az iskolapadban és a dobálózó suszterinasok ellen, ha egyébbel nem is, sikongatásával védelmezőm, megragadta a kosár fülét jobbról, én balról, és a keresztszemes asztalkendőbe pólyázott komlós kenyérrel és mindenestől, mielőtt az ajtó még nyílhatott volna, a küszöb elé zsuppantottuk, azután usgyi, megkönnyebbülve a kosár, a köszönés, az üzenetátadás súlyától, menekülés a fenyegető ajtónyílás elől -, mint akik tudják, nem szabad hátranézni a kútkávának támaszkodó Margót a legelő túlsó végén érjük utol, abban a pillanatban, mikor megpróbáltatásunk éppen kilélegzett rettenete oldódás helyett zavaros nevetésbe fullad, hogy újfajta rémület falába ütközve némul- jon: — a rózsa, jaj a rózsa! az egyik szálat Margó már töviseitől fosztva gúnyos fogai közt tartja, - és a másik kettő? - mit tudom én hol hagytátok, ezt is utánatok szedtem fel, - a rózsa, ó, a rózsa ... miért nem hoztad utánunk, miért nem kiáltottál? - itt van, visszavihetitek -, mindhárman tudjuk, egyikünk sem merészkedik újból ama házig, — Margó, ezt már neked kell odavinni, a kerítésig kísérünk, - noméghogyén! szeretnétek ugye, ha engem is az ágy alá dugna, varjútejjel itatna, mi dolgom vele, ti hívtatok, - de Margó, hát 198
