Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Jánosy István: József Attila tragédiája (esszé)
József Attila betegségére jellemző a végletekben hánykolódás. Elébb még hetyke übermenschi pózban tetszelgett, akinek mindent szabad, még akár ölni is. Most meg semminek érzi magát. Persze Istennel szemben. Láttuk, hogy ilyen szélsőséges kilengésekkel bánt családtagjaival és szerelmeivel is: gyűlölet és rajongás között hánykolódott. Efféle kilengései nyomán kedélyét mély bűntudat fogta el, különösen anyjával szemben. A BŰN Zord bűnös vagyok, azt hiszem, de jól érzem magam. Csak az zavar a semmiben, mért nincs bűnöm, ha van. Hogy bűnös vagyok, nem vitás. De bármit gondolok, az én bűnöm valami más. Tán együgyű dolog. Mint fösvény eltűnt aranyát, e bűnt keresem én: elhagytam érte egy anyát, bár szívem nem kemény... És egy még meglepőbb fordulat: Elmondom: öltem. Nem tudom, kit? talán az apám - elnéztem, amint vére folyt egy alvadt éjszakán. De hogyan erősödött föl ez a bűntudat lelki katasztrófává? ÉN NEM TUDTAM Én úgy hallgattam mindig, mint mesét s bűnről szóló tanítást. Utána nevettem is - mily ostoba beszéd! Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva! Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja szívem. Annyi szörnyűség? Honnan tudta meg? Hát a pszichoanalízisből. Vágygondolatait (anyjával, nővéreivel közösülés, gyilkolás) egyre inkább a valóságban is megtörténtnek hitte - szörnyűséges bűnnek, s ez még jobban kétségbe ejtette. Jelzem, nem az volt a balfogás, hogy a pszichoanalízis mindezt föltárta előtte, ami tudat alatt a lelke mélyében 158
