Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Határ Győző: Életút 3.
felé és a rálátás a lábunk alatt kanyargó Temzére. Az olasz vendéglő, ahol osztrák a cukrász és római módra felhabozzák az eszpresszót. Délután öt óra tájban tettem le Klárát a kensingtoni palotácska előtt s úgy szaladt fel a lépcsőn, hogy már a kulcsot a kezében tartogatta - a kölcsön-kulcsot, amelyet a lakással együtt átengedtek külföldön nyaralgató barátai, hogy keresztülvigye jól kiszámított, régóta melengetett tervét és újabb meglepetést szerezhessen nekem. Ahogy felhalad a lépcsőn és a nekilendülő autónak visszaint: így maradt meg emlékezetemben Sz. Klára; soha többé nem láttam. Immár kilencven fele járna - ha a rózsatövis, Nárcisz utcai kertjében véresre nem sebezi és ő, tetanuszmérgezés áldozata nem lesz. 1970. november 15-én reggel halt meg; utolsó, október 10-i levelét kézzel írta (ami szokatlan volt nála), sűrűn teleírva; a negyedik oldal alján az utolsó búcsúszó: „lőve. Klára”. íme az első oldala: Édes Győző, megjött a Hajszálhíd, sokat olvastam belőle, találomra és tervszerűen, s elámulva az ,életmű’ terjedelmén és rejtett egységességén. Költészeted 30 év alatt kevesebbet változott, mint a világ: ez, akár örülsz neki, akár nem, a legnagyobb elismerés akar lenni részemről. Az összes húr fel van feszítve, kezdettől fogva; a pályakép inkább picassoid (fricskát adok a világnak vagy komolyan veszem, ahogy épp kedvem tartja), semmint vonalban, görbében szép simán kifejezhető. Több bajom van a kötet külalakjával, túl nehéz, túl pompás, minek vers alá ez a műnyomó papír? - verset az ember a retiküljében, a zsebében, vagy akár a szíve fölött hord, de ehhez súlyos tölgyfaíróasztal kell alátétül... és nekem itt a kórházban olyan nincs; de még otthon se nagyon. Ne haragudjál, hogy ezt is őszintén megírom; sose tudtam eltitkolni véleményeimet, az utolsó 4-5 hónap élményei után - már nem is akarom. Egy hosszú leveled fekszik otthon, megválaszolatlan; írtam volna már előbb is, de június 5-én a mentők beszállítottak oda, ahol most vagyok, a László-kórház vastüdő-osztályára, egy lábsérülés (és az én hanyagságom) következtében beállott súlyos tetanuszmérgezéssel. 2 hónapig feküdtem fekete eszméletlenségben, kuraréval bealtatva, tracheotomizálva, és a gép lélegzett helyettem... A többivel, a vastag köteg levéllel szemben ez - egyedi példány: a személytelen szellem-levél. Amit az asztronauta átélhet, ha két évig űrjáró ruhában él-és tengődik a Hold nemlátható felén - azt élhette át, átmetszett gégével, abban a „fekete eszméletlenségben”, amíg a vastüdő lélegzett helyette. A múlt lebonthatatlan, volt-ahogy-volt, az istenség se tudja megváltoztatni - mondja Agathon, a Nikomakhoszi Etikában. Egymás életének alkatrészei voltunk s ezen nem változtat, hogy szertesodródtunk, ahogy elszakadni jobban már nem lehet. De azon a végtelenségbe kígyózó kovácsoltvas gyertyatartón, ahol templomunkban nem győzöm már értük gyújtogatni, ha- lottaimért - reggelenként őérte is sercen a gyufa, gyullad a láng. 143
