Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak… (próza)
hátrahőkölve a száraz tüskés bokrot tövestől kirántotta s az a lószerszámban fennakadva himbálózott lófeje körül, mígnem a kocsis, némelyek helyeslésére, mások rosszallására, az igazság kedvéért hadd jegyezzzük itt meg, hogy ez a helyeslés, illetőleg rosszallás, nemcsak eme nevezetes végtisztesség, nevezetes, hiszen a nagy emberbarát alpolgármester és egyben sóbánya-igazgató temetése volt az, nemcsak a kegyeletes aktus résztvevőit, de a mezőváros lakosait többé soha egyetértő véleményre nem jutó két pártra osztotta, a csótárosokra és a csupaszokra, a csótárosok úgy vélekedvén, hogy nemcsak a kocsis eljárása vallott kegyeletsértésre amikor káromkodás cifra füstjében leugrott a bakról s még füttyentett is amint a tüskeággal együtt a végső elhatározás biztonságával a tollbokrétátis az árokba hajította, hanem a gyásznépé is, amelyik a menet rendjét megbontva csak hümmögött, pusmogott, kivéve bizonyos érzelmesebb hölgyeket, akik apró, s az illemnek megfelelően félbenyelt sikolyokat hallattak, kegyeletsértés és súlyos mulasztás, ahelyett, hogy intették volna a kocsist a baleset nyomainak eltüntetésére, nevezetesen a tollbokrétának eredeti helyére való visszaillesztésére, oda és úgy, amint azt a megszentelt szokás városemlékezet óta kívánta; velük szemben a csupaszok még dicséretesnek is minősítették a kocsis fürge és leleményes cselekedetét, állítván, hogy a tiszteletreméltó elhunyt nyugalmát inkább szolgálta mielőbbi örökhelyre süllyesztése, semmint az a csótár, azt már amúgy sem bírja értékelni, nem is szólva a közeledő zivatarról, ami, ha a kocsis sokáig bajlódik a csótár szabályos helyreillesztésével, kétségtelenül ott kapja el a kíséretet a nyitott sír szájánál s még a nagytiszteletű urat is akadályozza a búcsúbeszéd megtartásában, ilyenképpen meg éppen csak szemerkélni kezdett, mikor a gyászbeszédben az elköltözött érdemeinek felsorolására került a sor, és hála, éppenséggel a talpraesett kocsisnak, minden a maga rendjén bonyolódott, azt már édeskevesén vették észre, hogy az elhunyt kimagasló rangjához képest valahogy a megszokottnál mégis sápadtabban hangzott az a búcsúztatás az aranyszájúnak nevezett esperes száján, s ha a kocsis bátorságot tanúsított, őt annál jobban elbátortalanította a sejtelem az áskálódó ördög acsarkodása miatt, ám sehogy sem tudott visszaemlékezni, ad-e ilyen esetre példát, s egyszersmind akár a rituálé, akár valamely püspöki rendelet, nem, az ördög fondorlata nélkül nem kerekedhet ilyen szégyenletes galiba, s ahogy ez a bizonyosság erősödött szívében, úgy halványultak elméjében az érdemes elköltözött erényei, és így, a sírnál azoknak tetemes része már eszébe sem jutott, de az ördög beavatkozásánál még jobban gyötörte a fogas kérdés, vajon az alpolgármester és sóbánya-igazgatót a ló és kocsis képében azért kísértik-e a rossz szellemek, mert ne adj’ Isten, erényei közé talán mégis befurakodott némi erénytelen cselekedet, vagy éppen fordítva, tekintve, hogy kevéske időre a jámboroknak is pokolra kell szállniok, most folyik a nagy- erényű férfiú végső próbatétele, de a nagytiszteletű úr borongását senki sem észlelte, lévén délidő, küszködött a gyásznépben a száj képzelete odavarázsolta békés ebédillat és az epe, máj képzelete varázsolta civódási kedv ki- nek-kinek a maga igazáért, a csótárért, vagy a csótár ellen és nem egészen 117
