Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Bódis Zoltán: Kemény Katalin könyvéről
hető - a szóban lévő - helyhez; nem valahol, hanem az átlépésben van. Bármelyik lépés lehet átlépés (a szó bármikor másképp is olvasható). A ...de a SIVATAG ennek a határátlépésnek krónikája, ám nem a kronológia értelmében. Kronosz, az orphikus hagyomány aranykori királya és a tiszteletére tartott karnevál-ünnep, a kronia egymást ellenpontozó ütemei írják ezt a krónikát. E két pólus - az aranykor rendje és az őrült rendnélküliség - között terül el a SIVATAG, amin a parabola pontosan sosem körvonalazódó figurájának (a vámtiszt fiának, akiről beszélni csak úgy lehet: ő, de aki mégis mindig én) át kell vergődnie. Ami vergődésnek tűnik, az valójában csak egyetlen mozdulat, még annyi sem; a tudat állapotváltozása, megfordulás azon az úton, ami „csak olyan, mintha út lenne”. De út és mintha-út egyetlen szempillantásban való egymásbafordulásig a SIVATAG végtelen. A fiú története e felismerő szempillantás szakadatlan megtörése, képekben való rögzülése. Amikor a szem fénye megtörik, a látás megakad: én-nézetek - álarcok keletkeznek. Imaginatio helyett imag(...)o. ...la fiúi a derékfájás, szikár vámtiszt cipőjét pontosan reggel félhétkor befűzte, ám a véletlen következetes kényszerével egy lyukat kihagyott, ebben a lyukban kucorgott naphosszat... ez a kihagyott lyuk a nemzőapa cipőjén pontosan alkalmazkodott szembogarának tágulásához, szűküléséhez... A „kihagyott lyuk” - a látás folytonosságának megszakadása, vagy az emlékezet esetében a felejtés - annak a hasadásnak, eltávolodásnak a szimbóluma, amely a sivatagot szüli. Ezen a lyukon ömlik-szivárog be a végtelen homok. A fuga-szerkesztés imitációs elvét követve, mindig másként modulálva, hét futamban tér vissza a címbeli főtéma:,,... de a SIVATAG”. (Acímről szólva érdemes megjegyezni, amit a Labdajáték-könyv kapcsán Kemény Katalin mondott: „Akár a mag a később terebélyesdő fához, úgy viszonylik a cím a mű szövetéhez. A kettő ténylegesen együtt születik, a megmunkálás csupán kibontja a megeredt csírát.” Itt is erről van szó. A csíra-„... de a SIVATAG” - magában hordozza a mű minden feszültségét. A „...” és a „SIVATAG” a két állapot, a sivatag előtti és a sivatagi szembenállása; a „...” út - de csak mintha, mert az út jele inkább folytonos vonal lehetne -, de nem vezet máshová, mint a „SI- VATAG”-ba; a „SIVATAG” nyomasztó nagybetűi azonban minden utat - pontot - felemésztenek; ugyanakkor jól látható, hogyan lesz a „kihagyott cipőfűzőlyu- kakból” teljes létfeledés, hogyan gravitál és lesz egyre nehezebb a „...” egészen a „SIVATAG"-ig, mert az belőlük áll össze. Ha ezek után egy megelőlegző pillantást vetünk a „... de a SIVATAG” zárlatára: „o homokszem gurul----”, „...” h elyett „----”, azaz a tehetetlen zuhanás a megfordulásban utakon túli úttá változik át.) A sivatag ott jelenik meg, ahol az egy két részre szakad. Az írás, amelyben folytonosság megszakad: a parabola. „A parabola a kimondhatőság szintjén legközelebb [áll I a kimondhatatlan léttörténetünkhöz” -idézi a könyv kísérőszövege Kemény Katalint. Ez a parabola-meghatározás a paraboláról való konvencionális tudást (melynek lényege: valami helyett valami más áll, s az így lesz érthető) lebegésben tartja, s megmutatja a parabola másik, e definíción túli lehetőségeit. A konvencionális megfogalmazás a nyelv deiktikus funkcióját - a szó valami más helyett áll - értelmezi még egyszer. A szó azt, amire 1178
